Nagyböjt 4. hete, csütörtök – Jn 5,31-47
Hisszük-e, hogy Jézus az Isten Fia? Igyekszünk-e az ő tanítása szerint élni, valamint róla tanúságot tenni mások előtt?
Jézus Mózestől kezdve Keresztelő Jánosig felsorolta annak bizonyítékait, hogy Ő az Isten Fia. Megemlítette az Atya tanúságtételét, valamint a saját tetteit is. Az ószövetségi írások tanúságtételéhez hozzátehetjük az újszövetségi írások tanúságtételét is. János apostol első levelében azt írja, hogy „hárman tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy.” (1Jn 5,7) János apostol ezzel nemcsak Jézus megkeresztelkedésére akart utalni, hanem Jézus halálára is, amikor Jézus szívéből vér és víz folyt ki. Ez bizonyította, hogy Jézus valóságos ember is volt, vagyis tényleg meghalt.
Ezeknek a bizonyítékoknak az a céljuk, hogy megerősítsenek minket a Jézusba vetett hitünkben. Főleg abban, hogy egyedül Jézus tanításának követése által nyerhetjük el az örök életet.
Ne a magunk elgondolása szerint járjuk az üdvösség útját! Úgy hallgassuk Jézus tanítását, hogy mindig felismerjük, hogy abból konkrétan mi vonatkozik ránk. Életünk egyetlen napján se feledkezzünk meg arról, hogy mi végett vagyunk a világon, vagyis mi az életünk célja. Az, hogy Istent, valamint az ő szeretetét egyre jobban megismerjük, hogy Őt viszontszeressük, a ránk bízottakban szolgáljuk Őt, és ez által üdvözüljünk.
Vágyakozzunk az örök boldogság után! Ez Krisztus megismerésének vágyával kezdődik. A nagyböjti időszak kiváló alkalom arra, hogy felébresszük magunkban a vágyat, hogy egyre jobban megismerjük, valamint kövessük Krisztust.
A nagyböjt folyamán nemcsak Jézus Krisztust szükséges egyre jobban megismernünk, hanem az Atyát, ezzel együtt az ő akaratát is, hogy szerethessük, illetve szolgálhassuk Őt. Amikor Fülöp apostol kifejezte az apostolok óhaját, hogy: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég lesz nekünk!”, ne feledjük Jézus válaszát: „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta.” (Jn 14,8-9)
Nagypénteken, de egész életünkben megrendülve gondolhatunk arra, hogy Jézus a legtökéletesebben akkor hasonlított az Atyára, amikor a kereszten kilehelte lelkét, vagyis amikor egész földi életét odaadta értünk, hogy Isten a Szentlélek által nekünk adhassa az ő életét. Tehát az üdvösségünket akaró Isten jóságos, megbocsátó arcát fedezhetjük fel a kereszten szenvedő Jézus arcában. Istennek ezt az arcát szükséges a szívünkben hordozni, hogy meg tudjuk mutatni legalább azoknak, akikkel együtt élünk.
A Szentlélek segítsen meg minket Isten hozzánk intézett üzenetének egyre jobb megértésében, valamint a megvalósításában! Csupán így valósulhat meg, hogy ne szolgaságban éljünk, hanem Isten gyermekeinek szabadságában, halálunk után pedig üdvözüljünk!