Nagyböjt 4. (az öröm) vasárnapja – Lk 15,1-3; 11-32
Örülünk-e az életnek, környezetünknek, lehetőségeinknek?
A mai példabeszéd nemcsak a tékozló fiúról, valamint az ő bátyjáról szól. Fontos körülmény, hogy Jézus a történetet a farizeusoknak (nekünk is) mondja. A két fiú önzése, hálátlansága, szeretetlensége miatti eltávolodása, majd elszakadása az atyától, valamint ezek következménye minket is fenyeget. Mindkettő példájából okulhatunk. De a végtelenül irgalmas mennyei Atyáról is szól a példabeszéd, valamint arról, hogy számunkra is mindig nyitva áll a felemelkedés, az Isten irgalmas szeretetéből fakadó újrakezdés lehetősége. Nagyböjtben naponta négyszer is mondjuk a napközi imaórában: „Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy letérjen útjáról és éljen.”
A fiatalabb fiú a szó szoros értelmében nem bűnbánatot tart, hanem éhezik. És miután éhezik, úgy dönt, hogy érdemes lenne hazamennie, mert ha ott csak béres is lesz, lesz mit enni. Ő csak egyszerűen élni akart, és visszatért a szeretethez. Az apa is azt akarja, hogy a hazatérő fia éljen, mégpedig nem is akárhogyan éljen, hanem hogy tudjon örülni az életnek.
Mi a véleményünk arról, hogy miután a fiatalabbik fiú kikérte az örökség ráeső részét, az atya szétosztotta köztük a vagyonát. Az idősebb is megkapta a maga részét. A történet végén ezt megerősíti az atya, amikor azt mondja neki, hogy „mindenem a tiéd”.
Az idősebb fiú azért sem tud örülni, mert nem tudatosult benne, hogy mi adatott neki, hogy minden az övé, hogy mi mindennek örülhetne, ráadásul, hogy mindezzel együtt ő mindig az atya mellett maradt. Felhánytorgatta külsőséges engedelmességét, közben tele volt elégedetlenséggel, hálátlansággal, háborgással, elkeseredett indulattal. Végül szemére hányt mindent az apjának, azt is, hogy „Nem adtál nekem egy gödölyét!” Az idősebb fiú tele volt szeretetlenséggel, testvére iránt pedig gyilkos indulatokkal. Egész élete az önzésre épült, nem a szeretetre. Az ő szájából nem hangzott el egyszer sem az „atyám” szó. Testvérét pedig csak úgy emlegette, hogy „ez a te fiad”, ami azt jelentette, hogy szívében megölte, megtagadta őt, mint testvért. Nemcsak irigységét árulta el a hizlalt borjú miatt, hanem a barátaival való mulatozás utáni vágyát, sőt buja vágyait is, amikor öccse vétkét úgy foglalta össze, hogy „vagyonodat rossz nőkre pazarolta”, pedig erről nem volt szó a példabeszédben.
Mit jelent nekünk az Isten részéről az a szó, hogy fiam, lányom, illetve gyermekem? És hogy „Te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied”? Vagy az, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16)? Az Atya a Fiával együtt, nekünk adott mindent. Tudunk-e örülni az örök életnek?
Örülünk-e annak, hogy Isten szeret minket? Tudunk-e örülni azoknak, akiknek szívébe Isten szeretetet öntött irántunk? Örüljünk Istennek, valamint a szeretteinknek!