Nagyböjt 2. hete, hétfő – Dán 9,4b-10; Lk 6,36-38
Miért szükséges irgalmas szeretettel lennünk egymás iránt?
Kapcsolatainkra a mércét Jézus Krisztus állította fel. Búcsúbeszédében azt hagyta ránk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan az Atya szereti Őt, illetve ahogyan Ő szereti az Atyát, illetve minket is. A minta, valamint a mérce tehát nem csupán Jézus Krisztus, hanem a mai evangélium szerint a mennyei Atya is, aki irgalmas hozzánk: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36).
A gyermek a szüleire hasonlít. Ha a Mennyei Atya gyermekei vagyunk, akkor Istenre szükséges hasonlítunk, aki már az ószövetségi megszólításokban is sokszor szerepel úgy, mint aki nagy irgalmú, illetve hosszan tűrő.
Ne legyünk szívtelenek, mert a szívtelenség áll a legtávolabb Istentől, hisz Ő maga a szeretet. Minket pedig Ő a maga hasonlóságára teremtett (vö. Jak 3,9). Ebből a hasonlóságból ered a legértékesebb tulajdonságunk, a szeretetre való képességünk. Ezt teszi tönkre az önzés.
Az önzés mérge ellen nagylelkűséggel lehet a leghatékonyabban védekezni. Ennek az indítéka lehet az az ígéret, hogy Isten bőkezű lesz a jutalmazásban. Mert Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Saját érdekünk is, hogy ne legyünk szívtelenek, mert az ítéleten olyan mértékkel mérnek majd nekünk, amilyen mércét mi alkalmaztunk testvéreinkkel szemben.
Ne feledjük el Jézusnak a mai evangéliumban elhangzott mondatait: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak”. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ha mi jóváhagyjuk mások vétkeit, akkor majd a mi vétkeinket is jóvá fogják hagyni. Ez csupán annyit jelent, hogy az ítélet egyedül az Isten joga. Viszont aki nem bocsát meg másoknak, az nem várhat maga számára sem bocsánatot. Ezen kívül aki másokat megítél, az tévedhet is. Viszont aki megbocsát, az mindig helyesen cselekszik, még akkor is, ha a másik, akinek megbocsátja a tettét, nem is kért bocsánatot.
Mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára. Ez az igazság. Viszont Isten irgalmára egyedül akkor számíthatunk, ha elismerjük botlásainkat, valamint irgalmasak vagyunk mások iránt. Ez a legelső feltétele Isten bocsánatának. Erre emlékeztet minket az Úr imája is: „…bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,9).
Reményik Sándor szavaival is imádkozhatunk: „Istenem, add, hogy ne ítéljek! Mit tudom én, hogy honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyeseké, a népeké… A dolgok olyan bonyolultak, És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak.”