Lelkipásztori beszámoló 2024

A remény nem csal meg. Ferenc pápa e szavakkal indította útjára a szentévet, amely templomunk életét is meghatározza 2025-ben. Mielőtt azonban előre tekintenénk, fordítsuk figyelmünket a mögöttünk hagyott évre. Összegzésünket vegye körül az Isten és ember iránt érzett hála, mulasztásaink miatt a köteles engesztelés.

Egy éve azzal a megállapítással éltünk: a COVID okán 2021-ben 99.000-re csökkent, 2023-ban 128.000-ra emelkedett az áldozások száma. Célul tűztük ki, hogy a hitéletnek ezt az egyedül mérhető megnyilatkozását a 2020. év 155.000-es számára vigyük vissza 2024-ben. Nos, örömmel mondhatom, felülteljesült: 160.500 lett belőle. Aremény nem csalt meg. Ennek tanúsága: ha a lelkek üdvéért merjük intenzíven vállalni egy szerzetes- és templomi közösség hivatását – annak sajátos egyházi és társadalmi közegében –, s azért kézzel fogható áldozatokat hozunk, akkor reménykedhetünk, törekvésünk találkozik a kegyelem emberi várakozásokat is felülmúló erejével. Mert a számoknak ilyesfajta alakulása feltehetőleg a gyónási idő kiterjesztésének és a szentmisék óránkénti celebrálásának köszönhető, ami kiszámítható üzenetet hordoz a főváros és az agglomeráció, de sokszor még a határon túli katolikusok számára is. Nekünk pedig az a feladatunk: biztosítsuk, hogy e remény tapasztalattá lehet mindenki számára. Persze, azt se tagadhatjuk, hogy országunkban sokak számára a nagy erőfeszítések ellenére is egyre több helyen válik nehezen elérhetővé a szentmise, a gyónás, s emiatt jelenik meg nálunk a változás. Ez viszont méginkább hangsúlyossá teszi küldetésünket a magyar egyházban: legyen olyan hely, ahol az istenkapcsolat alapvető feltételei biztosan elérhetők, a remény ugyanis abból a szeretetből születik és azon a szereteten alapul, amely Jézusnak a kereszten átszúrt szívéből fakad – tanítja Ferenc pápa, s ez a szeretet az Eucharisztiában és a kiengesztelődés szentségében jut el hozzánk. Ennek súlyát átérezve kérünk elnézést mindazoktól, akik csalódtak, mert néha-néha késve vagy felkészületlenül kezdődtek a szentmisék, gyóntatások vagy éppen nem találtak kellő megértésre, tapintatra körünkben.

A felsorolt pozitívumok azonban minden, a templomi életben közreműködő szerzetestől, paptól, dolgozótól, segítőtől, egyénektől és közösségektől nagy alkalmazkodást követelt az elmúlt év során. A kiterjesztett „készenálláshoz” kellett alakítani szerzetesközösségünk életét, templomi szolgálati idejét, amely kapcsán, mi szerzetesek nem mondhatunk mást, mint, amit Jézus kér: ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt. Viszont, amellett nem mehetek el szó nélkül, amit a nálamnál idősebb rendtársaimnál láttam: sosem méltatlankodtak, hanem fáradtan is mindig nagy hálával említették, ha az intenzívebb időszakokban az előjegyzetre rá kellett még húzni 1-2 órát. Ugyanígy köszönet illeti a segítségünkre siető gyóntatóatyákat, akik kötelezettségeik közepette szakítanak időt a templomunkban való gyóntatásra, úgy, hogy legtöbbször ők is túlterheltek. De mégis fontosnak és pontosan tartják annak megélését, amit az Úr egyedülálló módon papjaira bízott: a kiengesztelődés szolgálatát; azaz, hogy ne csak rámutassanak, hanem meg is valósítsák a megbocsátást. Sokszor nem vesszük észre, de mégis nélkülözhetetlen tartóoszlopot jelentenek dolgozóink és önkénteseink: a liturgikus szolgálatot teljesítők, a kántorok és énekkarosok, az előimádkozók, a sekrestyések, az irodista, a gondnok, a konyhások, takarítók, őrök, az oltárok, a szentruhák rendben tartói, a szentségimádások szervezői vagy éppen a hitéleti csoportok vezetői, kezdeményezések szervezői, a kommunikációs munkatársak. Nekik, az utóbbi évben sokszor családi életükkel is alkalmazkodniuk kellett a változásokhoz, ami egy évtizedek óta beállt rend után tudom, nem könnyű. Abban remélek, hogy ez nem terheli túl mindennapjaik személyes szféráját, s hogy ők is látják, nem öncélúan, hanem a lelkek üdvének szolgálata érdekében formálódunk és formálunk.

A remény nem csal meg. 2024-ben ezzel a bizalommal imádkoztunk a Szentföld békéjéért Pierbattista Pizzaballa bíborossal, a jeruzsálemi pátriárkával ünnepeltünk több új- és gyémántmisét, bíboros úrral együtt végeztük a rózsafüzért. A reményt ébresztette bennünk nuncius úr a stigmatizáció ünnepén, az újrakezdett adventi konferenciabeszédek, az ortodox kórussal végzett közös imádságunk, Bach H-Moll Miséjének megszólaltatása, a 13 keresztelő, 25 bérmálkozó. Közel 3,5 millió forint perselygyűjtésen kívüli adománnyal segítettük a környékbeli, szentföldi vagy kárpátaljai szegényeket, hajléktalanokat. A remény nem csal meg – a hajléktalanokat segítő alapítvány váratlanul befutott Szent Antal-napi adományaitoknak köszönhetően tudta kifizetni közüzemi számláját. Pályázatokból keretet biztosítottunk a fiatalok Assisi zarándoklatához, oltár-, kapukeret, húsvéti tabernákulum restaurálásához, zenei életünkhöz, amiért köszönet illeti az V. kerületi Önkormányzatot, a különböző társadalmi és állami hatóságokat, a Ferences Rendtartományt. Nem tudtunk azonban nekiállni a templomtető cseréjének, mert az a károsodások miatt közel félmilliárd forintba kerülne.

A templomtéren és egy lakrészben 2024-től találkozási pontot biztosítunk a különböző zarándok-csoportosulásoknak, ami meghívás, hogy mi is a remény zarándokaiként nézzünk a 2025. évre. Templomunk a jubileumi búcsú elnyerési helye a Főegyházmegyében, amit január 6-án, a 18.30-as szentmisével nyitunk meg, mert a nagy zarándokhelyeken naponként elnyerhető búcsúk itt is elérhetővé válnak. Erre emlékeztetve a hajó bejáratánál egy nagy keresztet helyezünk ki, a szentévi dekrétum buzdítására pedig a péntek bűnbánati jellegét akarjuk előmozdítani azzal, hogy január 10-től kezdődően péntekenként 12.00-16.00 között is biztosítjuk a gyónási lehetőséget, és hamarosan keresztútvégzést szervezünk meg e napra. A szentév alkalom arra, hogy a templom mellékoltárait bevonjuk imaéletünkbe. Ehhez füzetet adunk ki, amelynek gondolatai az oltárképek alapján életünk területeit a búcsúnyerés gyógyító kegyelmével kapcsolják össze.

2025-ben restaurálásokat, februárban a folyosói mellékhelyiség modernizálását, a templom levegő-cseréjének megoldását tervezzük. Többtízmilliós kiadásunk lesz az audiovizuális rendszer felújítása, ami pl. a templomban is láthatóvá teszi a kriptában lévő temetéseket. Ehhez kérni fogjuk külön is támogatásotokat! Az előcsarnokban lévő Szűzanya-kép tisztítása után, a kép melletti oltárszekrényben a 20. század boldoggá avatott magyar vértanúinak ereklyéit helyezzük el, – azokét, akik közülük templomunkat látogatták; a homlokzaton emléktávbálával örökítjük meg e kolostor tagjainak hősies helytállását 1944-1945-ben.

A remény zarándokai vagyunk, akik tudják, hogy kik és hova tartanak – nem bolyongók vagy lébecolók az életben –, mint ahogy az első századok keresztényeiről megjegyezte egy pogány szerző: A földön élnek, de hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük. Ma, amikor az egyházi élet számos területének megroppanásáról értesülünk nap-nap után, a helyesen megélt keresztény identitásra buzdítunk benneteket. Még egyházon belül is sokan próbálják elhitetni velünk, hogy alig van különbség a papi, a szereztesi és laikus hívek hivatása között, s hogy mindegy ki, miben hisz, csak higgyen valamiben. De, ha a trombita bizonytalan hangot ad, ki indul útra? – kérdezi Szent Pál. Majd így folytatja: ha nem ismerem a szó jelentését, idegen maradok a beszélőnek, és a beszélő is idegen nekem! Arra kérlek titeket és hitéleti közösségeinket is: szánjátok rá a 2025. évet arra, hogy megismerjétek mi a papi szolgálat sajátossága, Krisztus-központúsága, miért nem azonos az egy protestáns lelkész munkakörével; mit jelent a szerzetesség esetében, hogy tökéletes vagy szorosabb krisztuskövetés; vagy éppen az a megnevezés: laikus hívő, ami merőben más az egyházban, mint a közbeszédben. Mélyüljetek el a kereszténység, a katolikus lét egyedi és máshol fel nem lelhető igazi sajátosságaiban, ahhoz ugyanis, hogy a remény zarándokaivá váljunk, tudnunk kell, kik vagyunk, kikkel járunk egy úton, mert ennek ismeretében tudunk odalépni azokhoz, akikben kimondatlanul vagy letagadva van jelen az a Remény, Aki nem csal meg, és aki bennünket is arra hív: ne okozzunk csalódást egymásnak e remény felszításában és elérhetővé tételében a 2025. év során!