A pásztorok reménye. Jézus reménye személyesen nekünk szól, de előbb-utóbb mindig másokhoz is visz bennünket. Pásztorok találták meg a Gyermeket – egyszerű emberek, nyájuknak és talán saját családjuknak is pásztorai. A keresztény remény mások szolgálatának is új távlatot ad.
Kedves Testvérek!
A 2025-ös szentév néhány nap múlva kezdődik. Rómában pontosan két nap múlva, december 24-én este 7 órakor nyitják meg a vatikáni Szent Péter bazilika szent kapuját. Idehaza, pontosabban az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében december 29-én nyílik meg a szentév, Erdő Péter bíboros úrnak a Szent István bazilikában tartandó szentmiséjével, délelőtt 10 órakor. Nem véletlenül mondom a pontos dátumokat. A pontosság a mindennapokban az elkötelezettség és a rendszeresség jele. A hit titkainak ünneplésében – ahol a valódi esemény a kegyelem műve, ajándék – a pontosság nem csak az emberi odaadásról és elköteleződésről szól, hanem mintegy az Istentől kapott ígéret bizonyosságáról is. Az ünneplő ember felkészíti magát és környezetét Isten ajándékainak befogadására. A maga részéről mindent előkészít, és várja a Vendég érkezését.
Reményre szeretnénk hangolni a szívünket. Éppen elég olyasmi történik körülöttünk, ami kétséget ébreszt, ami lehangol. Nem olcsó reményt vagy könnyed örömöt keresünk és kínálunk, mégis úgy látszik, a derű egyfajta alapkövetelmény: döntés kérdése, hogy egy pillanatra félretesszük-e a bénító gondolatokat, és arra koncentrálunk, ami életet ad. Felfigyelhetünk, odafigyelhetünk az intézőre, aki még egy év türelmet kért a fügefának, talán éppen nekünk, a mi halogatott jó szándékainknak. Koncentrálhatunk a búzaszemre, amely olyan kicsi, látszólag olyan védtelen, mégis benne van az élet továbbadásához szükséges tudás. A zarándokra, aki titokban, szinte ismeretlenól halad előre, s közben mégis felfedezi, hogy nincs egyedül.
Egy hosszú zarándoklat végső szakasza, amikor már látszanak a város házai, felbukkan a templom tornya, talán harangok is szólnak az érkezők tiszteletére, mindig örömteli. Két nappal szenteste előtt a „pásztorok reményéről” szeretnék beszélni, kissé ilyen helyzetben, célegyenesben, már a karácsony kapujában. S a pásztorok reménye ebben a helyzetben kissé kétértelmű kifejezés is: visszavisz az első karácsonyhoz, Jézus születéséhez, amikor a pásztorok útra keltek – ők is az élet zarándokai, a legelők, hegyek és halmok állandó vándorai – s egy pillanatra sem kételkedve megtalálták a Gyermeket, az újszülött Messiást. És ha újra magunkat képzeljük a pásztorok helyébe, akkor azokhoz társulunk, akik másokról gondoskodnak, akik védik az életet, akik megtalálják és imádják az Élet Fejedelmét.
Pásztorok a gyermekségtörténetben
De honnan is kezdjük ezt a reménykedő, gyors utat Betlehembe? Szívesen idézem fel a betlehemes játékok kihagyhatatlan szereplőit, a pásztorokat. Kispásztor, öregpásztor, a derűs csapat kihagyhatatlan szereplői. Az egyik faragatlan, a másik tudásra szomjas, de talán aluszékony. Vitatkoznak egymással, jól odamondogat egyik a másiknak, a nagyothalló öreg félreérti a nagyot mondó fiatalt. Így csalnak mosolyt a nézők arcára. Mintha az egyszerű emberek éppen a pásztorokon át kerülhettek volna legközelebb a karácsony eseményeihez, rajtuk keresztül, velük együtt érezhették úgy, hogy ők is szereplői a karácsonyi történetnek. S mintha Isten éppen ezt akarta volna, amikor Fia világra született: elérhetőnek, érinthetőnek lenni…
Amikor Jézus megszületett, első látogatói nem királyok, nem főpapok, nem gazdag emberek voltak, hanem a szabad ég alatt tanyázó pásztorok. Hans Urs von Balthasar elmélkedik arról, hogy az evangélium érzékelhetően leszáll a társadalom, az emberség egyszerűbb szintjére. Az evangélium elsősorban és először nem a tudósoké, nem a gazdagoké, hanem azoké, akik megnyílnak rá és befogadják. Márpedig erre a szó közvetlen értelmében a szegények, az egyszerűek a legalkalmasabbak.
A bibliai elbeszélés – itt főleg Lukácsra gondolok, hiszen a pásztorok éjszakai angyallátását és sietős útra kelését ő mondja el – azt emeli ki, hogy a pásztorok mindent úgy találnak, ahogy megmondták nekik. Az angyali jelenés elkápráztatja, egy pillanatra meg is ijeszti őket, de amint megtalálják a gyermeket és szüleit, öröm kél bennük. Mintha Mária is tőlük tanulna, vagy legalábbis velük szemlélné a kinyilvánult titkot, hiszen azt olvassuk róla, hogy szavaikat mind megőrizte és elgondolkozott rajtuk. Ez is fontos momentum lehet: Mária a pásztorok szavait őrzi meg, tanul valamit tőlük, bár az angyal őt már régen beavatta Isten tervébe. Lukács újra meg újra közel hozza egymáshoz szereplőit, elmondja, hogy az események közös szemlélése és átélése új közösséget hoz létre – így volt ez Mária és Erzsébet találkozásában, így történt Mária és a pásztorok között, s így lesz majd jóval később, az egyház születése után, például Pál és Ananiás kapcsolatában is, amikor a kisebb befogadja és megkereszteli a nagyobbat.
Miért éppen pásztorok a születés első tanúi? Lukács elbeszélésében egyetlen félmondat utal arra, hogy Mária és József nem kapott helyet a szálláson (Lk 2,7b). A szabad ég alatt, mintegy a városon kívül ki mással is találkozhattak volna, mint pásztorokkal? Távolról felsejlik a tény, hogy Izrael ősatyái nomádok voltak, hogy Palesztina dimbes-dombos, hegyes-völgyes vidéke többnyire alkalmasabb állatok tartására, mint komoly földművelésre, s hogy Ábrahám valaha a csillagos égre felnézve ismerte fel, hogy Isten ígérete meghaladja emberi képzeletét (vö. Ter 15,1-7). Az elbeszélés történeti alapját és hitelességét ehelyütt talán éppen az bizonyítja, hogy nem érzékelünk benne kimódolt szándékot, tanító célzatosságot. Pásztorok voltak, éppen pásztorok, esetlenek és emberiek, bizonyára jóindulatúak és egy kissé kemények, ahogy e foglalkozás művelőit egészen a legutóbbi időkig megismertük és elképzeltük. Mikszáth és Móricz novelláinak egy-egy pásztor szereplője nem fiús, nem könnyed, inkább vad és férfias, kemény és talán kegyetlen is. Lukács talán pásztor-idillt rajzolt volna a születés eseménye köré? A pásztorok jóindulatára és kérges egyszerűségére a templomőrök meg a római katonák kegyetlensége felel a szenvedéstörténetben.
Bibliai előképek?
Az a szeretettől ihletett költészet, amely a születés történetének szinte minden részletét átelmélkedte, persze rácsodálkozott erre a sajátos kettősségre is, azért írta: „A pásztorok közt megjelent a nagy mindenség pásztora”. A nagy mindenség pásztora Isten, akinek valamelyest minden ember kisbojtárja, ám az ókori világszemléletben a királyok különösen is. S ezzel a kijelentéssel már a pásztor bibliai hagyományának jelentőségéhez jutottunk. A pásztor a nyáj élén, a király pedig az ország élén áll, mint a szegények segítője, a jog és igazságosság gondnoka és megszemélyesítője. A Biblia világossá teszi, hogy miként a pásztor a nyáj javát akarja, gondozza és ápolja, azért vezeti, hogy élete legyen, úgy a királynak is az a feladata, hogy népét az életben és az élet útján kormányozza. A pásztor az igazságos, mai szóval talán azt is mondanánk, emberséges hatalomnak, az ember életét segítő, a teremtett világ rendjét tisztelő és fenntartó, a szegényeket segítő erőnek a képviselője.
Már utaltam rá: Ábrahám, Izsák és Jákob vándorló pásztor emberek voltak, családfők, akik állattartásból éltek. Mózes apósának, Jetrónak nyáját legeltette, amikor az égő csipkebokorból Isten megszólította. Izáj legkisebb fia, Dávid is legeltet, amikor Sámuel királyt keres a júdeai Betlehemben, s amikor hazatér, őt kenik fel Júda királyává Saul helyébe. S mivel neki, Dávidnak szólt a nagy ígéret, hogy utódai közül támasztja Isten a béke fejedelmét, a bibliai elbeszélések világában Dávid pásztor mivolta nemzedékről nemzedékre száll. A népét legeltető pásztor-király Dávid fia, a megígért messiás, aki egyesíti magában a pásztorok gondosságát és az Isten igazságosságát, aki kormányoz, vezet és gondoskodik. A prófétai igehirdetésben Isten maga tesz ígéretet, hogy pásztora lesz a népnek.
„Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk.” – Ezt a mondatot már Jézus mondja Szent János evangéliuma 10. fejezete szerint (Jn 10,8). Izrael királyainak többsége nem volt jó király. A bibliai hagyomány, azon belül az Ószövetség könyvei is sokat panaszkodik a vezetők és a főpapok bűneivel kapcsolatban. A Fiú, akinek születését angyal hirdette a pásztoroknak, végül azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor. Életemet adom a juhokért.” Másutt meg, az ország teljességéről, a végső egységről: „Más juhaim is vannak, őket is ide kell vezetnem. Akkor egy nyáj lesz és egy pásztor.”
A betlehemi pásztorok nem tudták, hogy befogadták, emberségében és istenségében köszöntötték a Jó Pásztort. Egyszerű, nyitott szívük szeretete, kérges tenyerük simogatása annak a gondoskodásnak készít helyet, amellyel a Fiú a világot igazgatja majd, életét védelmezőn és megváltón odaadva bárányaiért.
És mi?
Miféle reményt ad nekünk mindez? Hogyan erősít meg, hogyan hív nagyobb, igazibb reményre?
Egy rajz jelenik meg előttem, amelyet valaha Pálhegyi Ferenc református lelkész „Keresztyén házasságról” írt könyvében láttam. Férj és feleség együtt terelgetik gyermek-báránykáikat. A férj elől pásztorbottal, a sort hátulról terelgetve a feleség-anya. Emlékszem, Pálhegyi Feri bácsi elmondta, a rajz egyetlen hiányossága, hogy nem tudja kifejezni anya és apa egységét, amelyre mindenképpen szükség van, ha a gyermekeket jól akarják terelgetni. Furcsán hangzik talán, de a pásztori teendőkben az asszony is osztozik, gondoskodása gyakran ugyanúgy törvényadó és nyilván életet mentő, mint az apáé.
Ha már az édesapák és édesanyák pásztori szerepéről beszélek, megemlítem Ferenc pápa szentévet hirdető bullájának 9. pontját, amely a remény jeleit áttekintve a fiatalokról és az élet továbbadásáról beszél. Érdemes kissé hosszabban idézni:
Reménnyel tekinteni a jövőbe azt is jelenti, hogy lelkesedéssel teli a világnézetünk, amelyet továbbadunk másoknak. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy sajnos ez a távlat sok esetben hiányzik. Ennek első következménye az, hogy elvész az élet továbbadásának vágya. A féktelen életritmus, a jövőtől való félelem, a biztos munkahely és a megfelelő szociális védelem hiánya, valamint az olyan társadalmi modellek miatt, amelyekben a teendőket nem a kapcsolatok ápolása, hanem a haszonszerzés diktálja, sok országban aggasztó mértékben csökken a születések száma. Ezzel szemben – más helyeken – a demográfiai növekedésre és nem az egyesek túlzott és szelektív fogyasztására való hivatkozás a problémák előli kitérés módja.
Az élet iránti nyitottság a felelős apasággal és anyasággal együtt az a terv, amelyet a Teremtő a férfiak és nők szívébe és testébe írt; ezt a küldetést bízta az Úr a házastársakra és szerelmükre. Sürgősen szükség van arra, hogy az államok törvényhozói munkája mellől ne hiányozzék a hívő közösségek és az egész polgári közösség összes résztvevőjének meggyőződéses támogatása, mert minden társadalom jövője a fiataloknak attól a vágyától függ, hogy – szerelmük termékenységének gyümölcseként – gyermekeknek adjanak életet. Ezért a keresztény közösség senkinél sem támogathatja kevésbé egy olyan, reményt adó társadalmi szövetség szükségességét, amely befogadó és nem ideologikus, és olyan jövőért dolgozik, amelyre a világ sok táján üresen álló bölcsőket megtöltő gyermekek mosolya jellemző.
A szülők, a felnőttek pásztori feladata az élet szolgálata. Természetesen a közösség, a társadalom is sokféle módon a felelős részvétel és az örömteli osztozás helye. Romano Guardini írja a hatalomról, hogy minden ember hatalmat kapott, mégpedig arra, hogy másoknak szolgáljon vele, alakítsa a világot. Bibliai képpel azt mondanánk: nem mehet feledésbe az első embernek adott megbízatás, hogy művelje és őrizze a kertet, vagyis legyen az élet gondozója napról napra. De fontoljuk meg, nem vált-e túlságosan anyagelvűvé, dolog- és birtoklás-központúvá az életszemléletünk. Vajon értékeljük-e eléggé, hogy valaki életet ad, életet szül a világra, és gondoskodik róla? A pásztorok reménye ebben az esetben a születendő élet befogadása, az életről való gondoskodás reménye és öröme.
Karácsonykor jól látható: a főszereplő a család. A pásztorok csak mellékszereplők. Vajon helyesen értékeljük-e az életet, amikor az egyházról szólva először papok és püspökök jelennek meg a képzeletünkben? A nyájért vállalt felelősség nyilván másként nehezedik a felszentelt szolgákra, a szolgálati, mások szerint apostoli papságra. Mégis kétségtelen, hogy a pásztor van a nyájért, nem a nyáj a pásztorért. Ha Mária Krisztushordozó és Krisztusszülő, a gyermekkel együtt neki kell a középpontban lennie. Ha Káin annak idején azt kérdezte: „Hát őrzője vagyok én testvéremnek?”, Jézus az éhes tömeg láttán arra biztatta apostolait: „Ti adjatok nekik enni!” S ha a gyermeket anyja táplálja leginkább, azért nem hiábavaló a pásztor igyekezete sem, hogy valami jót tegyen az éjszakában gyermekét dajkáló anyával, s kettejük békéjén virrasztó apával. Ez a lelkipásztorok reménye is: hogy az életet szolgálhatják, amikor őrzik a családokat, szolgálják a közösséget, hirdetik és tanítják az igét. Azt remélik, hogy azt a szent családot féltve és őrizve az Isten kegyelméből képesek lesznek elűzni néhány kóbor farkast, életet fenyegető ellenséget és veszélyt, ha a maguk erejéből erre képtelenek is lennének. A pásztorok reménye is az, hogy lesznek utódaik, és lesz becsülete annak, amit másokért tettek – ha a búzaszem néha az útszélre esett is, és ha vannak is köztük olyanok, akik csak a nyáj bundáját meg húsát lesik, hogy élősködjenek rajta. Jó pásztorokra ma is szükség van! A remény és bizalom légkörét a pásztorok között is helyre kell állítani.
Adjunk hálát a reményért, amely ezekben a hetekben kissé megerősödött bennünk, és imádkozzunk azokért, akiket Isten ránk bízott.
Amen! Hiszek benned, Uram. Jöjj el, Uram, Jézus!