- A zarándok reménye. Bibliai őseink, a hitben ősatyáink sokszorosan megtapasztalták a vándorlás, az úton lét, a zarándok élet nehézségét és áldását. Vajon merre indulhatunk útnak, ha szeretnénk a remény zarándokai lenni?
Kedves Testvérek!
Az idei adventben a reménység útján szeretnénk előre haladni. Ezzel készülünk a 2025-ös esztendőre, amelyet Ferenc pápa szentévvé nyilvánított. Az első két vasárnaphoz egy-egy bibliai növény képét választottam – a fügefa és a búzaszem reményéről beszéltem, Jézus példázatait alapul véve. A természet jelenségeivel gyakran előítélet nélkül tudunk azonosulni. Teremtmények vagyunk mi is: testünkben gyakran megtapasztaljuk az élet ajándékát, szépségét és végességét is. A fügefa Isten türelmére, az idő értékére és végességére emlékeztetett, a búzaszem az odaadás reményére, amelyből új élet születik.
Ma és a jövő vasárnap emberi alakokat keresünk. Szándékosan olyan alakot, olyan témát választok és helyezek elétek, amely kissé általános, sőt, szinte titokzatos. Ez arra hív, hogy magatok is alakítsátok, képletesen magatokra terítsétek, mint egy bő kabátot, és figyeljétek, hogyan formálódik általatok is. És mivel titokzatos, kérdezgessétek is, mit árul el saját magatok, illetve még inkább Isten titkáról.
Zarándokok a világban
Ma este a zarándok ember reményéről szeretnék beszélni. A szentévet meghirdető bullában Ferenc pápa jelzi, hogy a szentév egyik legősibb gyakorlata a Rómába tett zarándokút (vö.: Spes non confundit, 1. és 5.). Felkeresni a szent helyeket, meglátogatni és megismerni azokat az ereklyéket, amelyeket az évszázadok során ott összegyűjtöttek, a korábbi zarándokok nyomába lépni – mindez kitágítja a perspektívánkat, megnyitja reményünk távlatait.
Manapság úgy tűnik, a zarándoklás mintegy reneszánszát éli. Akik már jártak arra, azt állítják, hogy a Szent Jakab zarándokút befejező szakaszain olyan sokan vannak – a zarándokok mellett iskolai osztályok, turisták, sportteljesítményt keresők –, hogy szinte lehetetlen csendben menni, imádságos magányt találni. Néhány éve magam is találkoztam Svájcból a Szentföldre tartó gyalogos zarándokkal, aki nyugdíjba vonulása után döntött a nagy út vállalása mellett. Tavaly egy francia fiatalemberrel beszélgettem, aki hasonlóképpen útnak indult, Szent Márton és a többi zarándok szent pártfogását kérve, mintegy saját életének is új irányokat keresve.
A zarándoklat ötvözi a hagyományhoz kapcsolódás és a saját út, az egyéni út bejárásának igényét. „Saját példány” címmel olvastam egyszer egy tanulmányt, amely többek között egy olyan nő történetét mutatta be, aki a compostellai zarándoklatról szólva azt mondta: Nekem kell ebből egy saját példány, egy saját útinapló, amelyen az én élményeimet rögzíthetem. Ezt a hozzáállást jellemzőnek és kifejezőnek találom a mai életfelfogással és lelkiséggel kapcsolatban.
Az útra kelés, a megszokott környezetből való kilépés mintegy természetes alap, amelyre a kegyelem építhet. A mindennapi élet szürkesége nem csak a vallásos ember számára nyomasztó, és nem csak ő érzi meg az „egészen más” Isten hívását. „Az útra kelés sajátos jellemzője azoknak, akik az élet értelmét keresik” – mondja Ferenc pápa (SnC 5). A mai „spirituális útkeresés” egyik nyilvánvaló jele éppen a zarándoklatok szaporodása, zarándokhelyek éledése, zarándokutak kiépítése és támogatása. Ez a spiritualitás egyfelől nem mindig egészen vallásos jellegű, amennyiben nem fogadja el minden szempontból azokat a vallási tanokat, amelyeket a zarándokhelyek építői, azoknak az utaknak az „úttörői” vallottak és vallanak. Másfelől viszont éppen a megszokott vallási formák mellé társulhat egy-egy fizikailag is vállalt zarándoklat, mint a hit és vallás megújulása, olyan új forma, amelynek régiek a gyökerei.
Ferenc pápa írja azt is: „A gyalogos zarándoklat sokat segít az elcsöndesedés, a fáradozás, a lényegre törekvés értékének újrafelfedezésében.” A zarándok ember útjához és céljához igazodik. Ezért lemond a megszokott kényelemről. Otthon hagy sok mindent, ami egyébként jó és számára kedves. A kevés szükségest magával viszi, önjáró, mintegy elég önmagának, s közben mégis újra meg újra megtapasztalja, hogy mások segítik útján. Az egyedüllétet választja azért, hogy ne legyen magányos. Mivel útközben többet hallgat, másként érti és érzi az erdő zaját és az emberek szavait is, sőt, ami talán fontosabb az eddigieknél, pontosabban hallja saját szívének zörejét. Gyakran valamilyen titok vagy nehézség indítja útnak. Kérést, terhet hordoz, és azt reméli, hogy célba érve leteheti azt, felszabadulhat az önként vállalt görnyedésből, megért valamit abból, ami addig titkosan nyomasztotta. Aki magának jobb barátja, másokkal is könnyebben szót ért. Aki eléri a kitűzött célt, megtalálja a Másikat, talán önmagával is nagyobb egységre, békére talál.
Zarándokok a Bibliában
Az Újszövetség egy késői, fontos irata a Zsidókhoz írt levél. Témája Isten kinyilatkoztatása, a „beszélő Isten”, illetve emellett Jézus Krisztus főpapi méltósága és szolgálata. Ez a levél a befejező részében, a 11. fejezetben, a hit útját zarándoklathoz hasonlítja, mégpedig egész sor bibliai példával. Ábrahámról pl. így ír:
8A hite által engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elköltözött, bár nem tudta, hová megy. (Ter 12,1.4) 9Mivel hitt, azért tartózkodott az ígéret földjén, mint idegen földön, sátrakban lakva Izsákkal és Jákobbal, az ígéretek társörököseivel; (Ter 26,3}<fs) 10várta ugyanis a szilárd alapokon álló várost, amelynek Isten az építője és alkotója.
Ábrahám útnak indul, amikor Isten hívja, de akkor is zarándok módjára él, amikor már az ígéret földjén van. Az örök otthont keresi, amelyet csak Isten adhat meg neki. A hívő ember egész élete zarándoklat, átmenet a biztosan megígért égi haza felé. Ábrahám úgy kezdi zarándoklatát, hogy nem tudja, hova megy. Mint szentélyépítő, kultuszalapító ősatya, ő nem a szó hagyományos értelmében zarándokol, nem egy létező szentélyt keres fel, hogy ott Istennel találkozzon, inkább fordítva: vándorútjának állomásai és emlékei lesznek zarándokhellyé mások számára. Tapasztalata és fejlődése lesz példa azoknak, akik örökösei akarnak lenni. Nem tudta, hova kell mennie, de engedelmeskedett. Aki ma zarándoklatra indul, tudja a fizikai célt, de valószínűleg éppen azért indul útnak, hogy lelki célját megfogalmazza, megragadja, elérje.
A Zsidóknak írt levél 11. fejezete még sokszorosan megmutatja, hogyan nyit meg a hit új reményre, hogyan ad erőt erkölcsi döntésekhez, belső szabadsághoz, amely az életet végül is élhetővé és értékessé teszi. Az ősatyák bibliai útja egyszerre tanít reményről és hitről, megnyíló jövőről, felülről alászálló, égi városról, az egymással és Istennel közösségben élt élet szépségéről.
Megindító Anna asszony esete, aki férjével, Elkánával zarándokolt fel minden évben Silóba (1Sám 1). Isten előtt kisírta magát, hozzá kiáltott, s ebben a fájdalomban talált rá igazi önmagára, úgyhogy szembeszállt Héli főpappal is. Fájdalmával fordult Istenhez, önérzettel az emberhez – Isten pedig megadta neki a gyermek ajándékát.
Az Ószövetségben különös példa a zarándoklat értékére és lehetőségére Illés, aki a Hóreb hegyére megy, hogy Istennel találkozzon. A bibliai elbeszélés rendje szerint már messze Mózes után járunk, a Hóreb-Sínai már réges-rég a zsidó nép szent hegye. Illés angyaltól kapott erőt, hogy oda menjen, és Istennel találkozzon. A „szelíd szellő susogásában” Isten megjelenik neki és tanítja, mit tegyen, hogyan cselekedjen. Illés maga is átalakul: miután Baál prófétáival versengett, feladta a reményt, halálát kívánta. Most azonban Isten színe elé lép, találkozik vele, és átadja másnak prófétai hivatását.
Zarándok éneknek nevezzük a zsoltárok azon csoportját, amelyeket talán a templomi zarándoklatokhoz készítettek kísérőül, s amelyeket a Zsolt 120-136 között találunk meg. Rövid énekek, az egyszerű emberek fohászai, hálaadása és reménye, védelemért, bizalomért, bűnbocsánatért, békéért. Ahhoz az Istenhez szólnak, aki gondját viseli a szegénynek, aki templomában várja a hozzá menekülőket, aki megáldja a családot, a békesség kedvelőit, mindazokat, akik segítségre és áldásra szorulnak, aki hazahozza a fogságban lévőket. Útközben mást jelent, ha azt imádkozhatom: „Napközben a nap heve nem éget, és a hol nem árt neked éjjel. Megőriz az Úr jártodban-keltedben, mostantól fogva és mindörökké.”
A zarándoklat többet jelent, mint az utazás, de ennek jellegzetességeit is magán hordozza. Útra kel a Bibliában Tóbiás is, hogy segítséget szerezzen megvakult édesapjának. Végül magának vesz segítőt, hozzá illőt, Ráguel leánya, Sára személyében. Ez a történet sokak szerint inkább tanító elbeszélés, mint egy megtörtént eset leírása. Az utazás itt is a belső átalakulást jelzi, s mint egy-egy népmesében, a hős eléri a teljes életet, véghez viszi küldetését. A bibliai történet szerint nem egyszerűen a saját ügyességéről és a természet együttműködéséről van szó, hanem sokkal inkább Isten gondoskodásáról, aki az igazat megjutalmazza, a szegényt megvédi, a benne bízóknak életet, családot, vagyis jövőt ad. Az út célja útközben válik érthetővé.
A zarándoklat egyik legősibb keresztény példája a bölcsek útja is, akik Betlehembe tartottak. Csillagot láttak, amely egy születés reményét keltette fel bennük. A bölcsek keresését, kitartását az irodalom is megkedvelte, hamar felismerte a rokonságot a kereső emberrel, aki az eget kémleli, s aki boldogan teríti le vagyonát a megtalált kisded előtt.
Jézus is ott van a zarándokok között. Gyermekkorában szüleivel ment fel a templomba, sőt, el is veszett, talán az úti nép forgatagában, vagy sokkal inkább eleve a templom csendjében időzve. Nyilvános működésének egy pontján Jeruzsálem felé fordul, bár tudja, hogy ott kiszolgáltatják, elvetik, megölik. „Fölmegy Jeruzsálembe”, mint annyi elődje, ő azért, hogy szívére beszéljen a városnak, s ha nem hallgatják meg, szívét katona lándzsája szúrja át.
Zarándokok az egyház történetében
A zarándoklatok története összefügg az egyház történetével is. Számomra nagy élményt jelentett azokat a zarándok feliratokat megismerni, amelyek a Kr.u. 3-4. századtól fogva ékesítették pl. Kafarnaumban azt a házat, ahol Szent Péter lakóhelyét feltételezték. A középkorban zarándok útvonalak mentén épültek fel a legjellegzetesebb szentélyek, gótikus katedrálisok, a bűnbánat és az útkeresés jellegzetes állomásai. Irányt keresett Istennél és az egyháznál Assisi Szent Ferenc, amikor alakuló közösségével kapcsolatban a pápától kért iránymutatást Rómában. Jézust akarta jobban megismerni és hozzá közel lenni Loyolai Szent Ignác, amikor a Szentföldre zarándokolt mindenféle pénzügyi tartalék nélkül, s életének vége felé visszaemlékezéseiben is zarándoknak nevezi magát. Megindító az is, ha a 20. századi francia misztikusról, Madeleine Delbrele-ről olvasom, hogyan utazott egyetlen napra Rómába, hogy egész napját Szent Péter sírjánál töltse imádsággal, és így kérjen iránymutatást és áldást sajátos útjához, a szegényekkel és kirekesztettekkel való osztozáshoz.
És mi?
Zarándokok vagyunk, amikor az élet értelmét keressük. Amikor a zarándok egyházzal, Isten népével úton vagyunk. És mindig, amikor hisszük, hogy Jézus mellénk szegődik…
Márai Sándor azt írja egy helyen, hogy a jó utazás kulcsa a jó útitárs. Nos, aki zarándoklatra indul, egyrészt célt választ, egy szent helyet, ahol Istennel szeretne találkozni, az ő kegyelmét elnyerni. Másrészt gyakran szintén egy-egy jó társat, megértőt, meghallgatót, vigasztalót, segítőt. A régi, nagy zarándokok azonban gyakran abból indultak ki, illetve úgy indultak el, hogy maguknak legyenek egyre jobb társai. A bibliai és egyháztörténeti példákkal arra tettem javaslatot, hogy fogadjunk magunk mellé jó zarándoktársat, szívben, hitben. Fedezzük fel, hogy útra kell kelni, és nem csak kirándulóként, nem csak a tétlenség örömét vagy az idegen tájak szépségét keresve. Bízzunk abban, hogy az Úr is mellénk szegődik, hogy túlbiztosított és mindent eleve megtervező korunkban küld majd néhány segítő angyalt, akik mellettünk állnak és segítenek célhoz jutni.
Ferenc pápa a reménység zarándokairól beszél, amikor a szentévre Rómába érkezőket említi. A zarándok azért indul útnak, mert reménye van, a találkozás és a kegyelem reménye. Másfelől ez a remény növekszik benne, ha legyőzi önmagát, ha elfelejti, ami mögötte van, és nekifeszül annak, ami előtte áll (vö. Fil 3,7).
De merre induljunk útnak? Hogyan keressünk úticélt? Azt hiszem, először is érdemes feltérképezni azokat a zarándokhelyeket, amelyeket ismerünk, amelyek elérhetők a számunkra. A nagy, világszerte ismert zarándokhelyek gyakran megindító történetükkel hívogatnak, illetve az ott összegyűlő sokaság egyfajta lelki erőt sugároz. Templomainkban az Eucharisztia Isten, Krisztus jelenlétével ajándékoz meg. Amikor útra kelek, hogy sétát tegyek, és célba veszem a szomszéd utca templomát, vagy a néhány kilométernyi sétával elérhető búcsújáró helyet, akkor a bensőséges imádság helyét keresem, az összeszedettséget, a menedékhelyet Istennél, Máriánál. Mária kegyhelyei talán a leggyakoribbak, ha a történetileg is hitelesített helyeket kell számba venni. Az ő személye az anyai gondoskodás, az élet és a reménység újjászületésének szent jelképe.
Akinek van indítása, hogy hosszabb gyaloglásra vállalkozzon, az a természettel is megbarátkozik. Ez erőt kíván és erőt ad. Kiengesztelődést a nálam nagyobb fizikai erővel, a megingathatatlan, megmásíthatatlan valóságokkal. Ez is fontos gyakorlat ahhoz, hogy Isten akaratát, erejét, életét valóban elfogadjuk.
Ferenc pápa arra emlékeztet minket (SnC, 10-15), hogy forduljunk a börtönben lévők, a szegények, a migránsok, a fiatalok és az idősek felé. Ez is a zarándoklat egyik módja, mégpedig nem a legkönnyebb! Megtalálni azokat, akiknek reménységre van szüksége, s akik talán bennünk is felkeltik a hit és a remény új tapasztalatát. Megerősíteni a legszentebb vágyainkat – ez a reménység zarándokútjának célja.
Feladatok
Feltérképezni a szent helyeket. Hova indulnék útnak?
Hálát adni a társakért. Kikkel indulnék útnak? Eljött-e a nagy, magányos utazás ideje?
Fogalmazni egy imát. Miért indulnék útnak?
Megköszönni, amit megértettem, kérni, amit nem…