Advent 3. vasárnapja – Szof 3,14-18; Fil 4,4-7; Lk 3,10-18
Örömteli-e az életünk? Minek örülünk igazán?
A mai evangéliumi részlet középpontjában egy kérdés áll, amely háromszor hangzik el: „Mit kell tennünk?” A kérdés mögött az elégedetlenség tapasztalata húzódik meg. Mindig hiányzik valami ahhoz, hogy boldogok legyünk. Keresztelő János válasza zavarba ejtő. Senkinek nem szükséges rendkívüli dolgokat megtennie, senkinek sem szükséges megváltoztatnia az életét. Ami igazán boldoggá tehet, az elérhető közelségben van, csak nem mindig vesszük észre. A személyes szeretet utáni vágy beteljesülése ad igazi boldogságot.
Keresztelő János szerint arra van szükség, hogy képesek legyünk megosztani másokkal azt, ami vagyunk, illetve amink van, úgy, hogy ne rakjunk terheket mások életére. Sőt, éppen ellenkezőleg, arra törekedjünk, hogy minél könnyebbé tegyük mások életét: „akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, az tegyen hasonlóképpen”.
Örömünk alapja az, hogy velünk van az Isten. Ezt ígérték a próféták jövendölései (vö. Mt 1,23). Szofoniás próféta szerint is ez az öröm forrása: „Örülj és ujjongj egész szívedből…, az Úr közöttetek van, … Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!” Ezt az örömet hirdették Jézus születésekor az angyalok (vö. Lk 2,10). Ezt olvashatjuk a szentleckében is: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! … Az Úr közel van.” Örömünk oka az, hogy a világ legnagyobb kincse, az Isten a miénk akar lenni.
A szentleckében azt olvastuk, hogy: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” Ezt hirdette Keresztelő János, amikor a bűnbánat, valamint a megtérés méltó gyümölcseit kérte. Két egészen egyszerű, mindennapi követelményről beszélt (az igazságosságról, vagyis a javak igazságos elosztásáról, valamint a rászoruló embertársak megsegítéséről).
Igazságtalanok vagyunk, amikor nem adunk elegendő időt, figyelmet, törődést azoknak, akiket Isten ránk bízott, valamint általunk akar szeretni. Pedig rajtunk kívül senki sem fogja őket Isten szeretetével úgy szeretni, ahogyan egy családnak a tagjai szerethetik egymást… Ha igazi szeretet van bennünk, akkor az egyetlen felső ruhánkat is odaadjuk annak a szerettünknek, aki fázik, az utolsó falatunkat is annak, aki éhezik. Sőt, örömmel vállalunk minden szenvedést is azokért, akiket szeretünk. Ha valakinek az alaphangulatára nem az öröm jellemző, az vizsgálja meg a lelkiismeretét, hogy megtudja, mi az oka örömtelenségének. Aztán állítsa helyre személyes kapcsolatait Istennel, valamint az emberekkel!
Vegyük észre az igazi, tartós örömnek, az Istennel, illetve a szeretteinkkel való együttlétnek sok lehetőségét, valamint különféle alkalmait! Éljük át a jó cselekedeteink miatt érzett örömöket, amelyek megnyitják bennünk az igazi örömök újabb forrásait!