Évközi 31. hét, csütörtök – Lk 15,1-10
Akarjuk-e, hogy Istené legyünk?
Emberileg felelőtlenségnek tűnhet, ha egy pásztor otthagyja az egész nyáját, hogy az egyetlen eltévedt bárányát megkeresse. Azt gondolnánk, hogy ne veszélyeztesse a többi bárány életét! Nyugodjon bele, valamint vigasztalja magát azzal, hogy a többség megvan! A Jó Pásztor számára azonban minden bárány fontos. Nem elégszik meg a 99 százalékos eredménnyel.
A Mennyei Atya minket a Fiára bízott, aki úgy értékel minket, mint egy asszony a hozományát, amelyből ha csak egy drachma is elgurul, mindent megtesz azért, hogy megtalálja. Jézus mindnyájunkra vigyáz, hogy senki ne vesszen el közülünk.
Isten mindenkit üdvözíteni akar, mindenkinek meg akar bocsátani. Ezért az Irgalom Istene elindul, hogy megkeresse az elveszetteket. Keresi azokat, akik a mérgező táplálék miatt elgyöngülve szenvedélyeik tövisbokrában vergődnek, vagy elgurult pénzként hevernek bűneik porában.
Minden hasonlat sántít. Érvényes ez Jézus példabeszéd-hasonlataira is. Mert mi rosszabbak vagyunk, mint az elcsatangolt bárány, vagy az elgurult drachma. Ezek ugyanis nem mondják a gazdájuknak, amikor rájuk talál, hogy hagyj békén, én nem vagyok elveszve! Mi viszont ezt is megtehetjük, arra hivatkozva, hogy nem vagyunk birkák, vagy tárgyak, mi szabadok vagyunk, azt tesszük, amit akarunk, senkinek semmi köze a magánéletünkhöz.
De Isten nem kényszerít erőnek erejével a nyájba való visszatérésre, nem bánik velünk úgy, mint egy tárggyal, nem alkalmaz kényszerítő eszközöket, még a lelki terror kifinomult módszereit sem. Türelmesen vár.
Talán a Halottak Napja utáni idő segít minket, hogy elfogadjuk, sőt örüljünk annak, hogy nem vagyunk a magunkéi. Fogadjuk el, „akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk” (Róm 14,9), vagyis hogy életünk, illetve a halálunk egyaránt az Úr kezében van, Ő rendelkezik felettünk. Tehát nem magunknak élünk, illetve halunk meg, hanem az Úrnak.
Amíg magunknak élünk, Isten elveszett drachmája vagyunk. Inkább vállaljuk, hogy Isten pénzecskéje legyünk, hogy az Úr kereskedjen velünk! Azt is fogadjuk el, hogy Isten nyájához tartozzunk, ahol az Úr gondoskodik rólunk, illetve vezet minket! Térjünk vissza a nyájhoz, ahol persze szükséges alkalmazkodnunk, tekintettel lenni egymásra, sőt, azt is megengedjük, hogy levágják a gyapjunkat, hogy másoknak meleg ruhája legyen, stb. Ez a megtérésünk lényege.
Földi életünkben megpróbálhatunk elmenekülni sok minden, illetve mindenki elől, de önmagunk, valamint Isten irgalmassága elől hová bújhatnánk? Ha mégis bujdosásra adtuk volna a fejünket, találjunk rá végre tévelygő önmagunkra, illetve engedjük, hogy Isten irgalma ránk találjon! Ebben a kölcsönös megtalálásban Isten öröme, valamint a mi örömünk is találkozhat.
Adja meg nekünk az Isten annak megtapasztalását, hogy milyen boldogság Istennek, illetve az embereknek a szolgálatára élnünk!