Évközi 32. vasárnap – Mk 12, 38-44
Milyen erős a hitünk, valamint a bizalmunk Istenben?
Márk evangéliuma szerint Jézusnak ez az utolsó tartózkodása a jeruzsálemi templomban. Miután mindent elmondott, már több mondanivalója nincs. Elnézelődött. De nem a templom építményének rendkívüli szépségeiben gyönyörködött. Tudta, hogy alig négy évtized múlva „nem marad itt kő kövön, mindent lerombolnak” (Mk 13,2).
Miközben készül arra, hogy áldozatul adja magát az emberek üdvösségéért, az emberek lelkületét figyeli, amely leginkább az emberek adakozási módjában nyilvánul meg.
Jézus a gazdag írástudókról (akik nagy adományaikat a feleslegükből adták) a szegény özvegyasszonyra irányítja a figyelmet (aki szegénységében maga is támaszra szorult volna). Ő mindent Istennek adott, hiszen a két fillér a teljes vagyona volt. Ezzel kifejezte Istenbe vetett feltétlen hitét, teljes bizalmát. Egész életét az Isten kezébe helyezte.
Jézus arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne az emberek elismerésére törekedjünk, hanem Isten igazi tiszteletére, illetve szeretetére. Nem az adományunk önmagában vett nagysága a fontos, hanem az a lelkület, ahogyan adjuk. Az embereknek adott ajándékaink sem attól lesznek igazán értékesek, hogy sok pénzbe kerülnek, hanem hogy milyen figyelmes szeretettel készítjük. Ugyanígy vagyunk az Istennel is.
Számíthatunk arra, hogy Jézus minket is (most is, majd halálunk után is) azzal a tekintettel néz ránk, mint egykor a szegény özvegyasszonyra nézett. Ne nyugtalankodjunk, mert Jézus nem a teljesítményeink nagyságát, hanem szándékaink tisztaságát nézi. Isten nem felesleget, nem alamizsnát, hanem teljes odaadást kíván tőlünk.
Előbb-utóbb a mi testünk temploma is leomlik, mint ahogyan Krisztus után néhány évtized múlva a jeruzsálemi templomot is lerombolták. Lehet, hogy nem tudunk nagy eredményeket felmutatni életünkben. De a Mennyei Atya akaratának teljesítésében igyekezzünk megtenni mindent, amire a magunk erejéből képesek vagyunk.
Belső nyugtalanságunk abból fakadhat, hogy nem merünk teljesen Istenre hagyatkozni. Merjünk jobban bízni Isten gondviselésében, mint az anyagiakban! Merjünk mindig igent mondani Istennek! Az anyagi kiszolgáltatottságunk érleli meg bennünk azt az erős hitet és sziklaszilárd bizalmat, hogy semmi „el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,39). Ne ijedjünk meg azoktól a fenyegetésektől, amelyekkel a jövőt illetően akarnak elbizonytalanítani minket!
Ha valaki szeret, ha mindent odaad a másikért, akkor gazdagabb lesz azzal a kapcsolattal, amelyért egészen odaadta magát. Mert amit adunk, az tesz minket gazdaggá.
Ha Istennek teljesen oda adjuk magunkat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni! Isten számunkra a végsőkig önmagát adó ajándék. A szentmisében Őt kapjuk meg Jézus Krisztus értünk adott testében. Halálunk után ia Ő Maga lesz a jutalmunk.