Évközi 31. hét, hétfő – Lk 14,12-14
Igyekszünk-e meghálálni Isten irántunk való irgalmas szeretetét? Ezt hogyan tesszük?
A mai evangéliumi részlet nemcsak arra biztat minket, hogy ne a viszonzásért tegyük a jót, hanem feltárja azt is, hogy miért érdemes jónak lennünk. Azért, mert az Isten jó hozzánk.
Emlékezzünk arra, hogy mi lett a következménye annak, amikor a meghívottak nem becsülték meg a király fiának menyegzős lakomájára szóló meghívást! Végül a király kiket hívott meg? Azt mondta, hogy: „Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre” (Mt 22,9). Azonban volt köztük olyan is, „aki nem volt menyegzőre öltözve” (Mt 22,11). Az ő sorsát is ismerjük. Tanulságos az előtte levő rész záró mondata: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14).
Isten mindnyájunkat meghív a boldog örök életre. Isten irgalmas szeretetét nem tudjuk méltó módon meghálálni. Ő segít minket az üdvösség útján, a földi életünk végén pedig megajándékoz az örök boldogsággal. Bizony, Isten mindig többet ad nekünk, mint amennyit megérdemlünk. Ezért mindig adósai maradunk Istennek.
A mai evangéliumban Jézus azt kéri tőlünk, hogy Isten irántunk való végtelenül nagy szeretetét utánozzuk embertársaink iránti önzetlen, áldozatos szeretettel. Ne azért tegyük a jót, hogy majd viszonozzák! Legyen számunkra természetes, hogy tesszük a jót! Így tudjuk meghálálni Isten nagylelkűségét. Így leszünk hozzá méltó, igazi gyermekei, ajándékokat osztó, az emberek iránti türelmes, cselekvő, segítőkészségünkben megnyilvánuló, irgalmas szeretettel.
A mai evangéliumi részlet utolsó mondatában az önzetlenül adakozóknak (akik nem várnak tetteikért viszonzást) ezt mondja a mi Urunk: „Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat”.
Életünk Isten ajándéka. Ahogyan éljük az életünket, az a mi ajándékunk Isten számára. Az ő jutalma pedig a mi számunkra készített ajándék.
Jézus ígérete nem hiú ábrándozás, hanem olyan előleg, amely meg fog valósulni. Ezért bízhatunk benne, mert Ő nem hálátlan.
Az emberek könnyen elfelejtik a jó cselekedeteinket, megfeledkezhetnek jótevőjükről. Isten viszont számon tartja a legkisebb jótettünket is! Nagylelkűségben nem lehet Őt felülmúlni! A tiszta szívből fakadó legkisebb jó cselekedet is egy-egy apró ajándék Istennek, amellyel hálát adhatunk Neki, hogy megteremtett bennünket.
Az igazi, méltó hálaadásban Krisztus siet a segítségünkre az Eucharisztiával, amely a nevében hordozza, hogy hálaadás. Legyen a magunk részéről minden szentmise tudatos hálaadás az Atyának!