Évközi 25. hét, péntek – Lk 9,18-22
El tudjuk-e fogadni a szenvedő Krisztust?
Tegnap is foglalkoztunk életünk két, igazán fontos kérdésével, hogy (1) kinek tartjuk Krisztust, illetve (2) szeretjük-e Őt?
Ma lehetőséget kapunk arra, hogy az első kérdésre ismét válaszoljunk. Máté evangéliumából tudjuk, hogy ha igaz választ adunk arra, hogy kinek tartjuk Krisztust, akkor megmondja, hogy Ő kinek tart minket.
A hiteles válaszadásban segítségünkre lehetnek a közelmúlt ünnepei (Fájdalmas Szűzanya, a Kereszt felmagasztalása, Szent Ferenc sebhelyei). Higgyünk az értünk szenvedő Krisztusban, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8)! Ő bennünk folytatja szenvedését ennek a földi világnak a végéig.
Szent Lukács a mai evangéliumi szakaszban egy fontos körülményre hívja fel a figyelmünket. Jézus kérdésére azután került sor, hogy „egyedül imádkozott”. Neki is imádságra volt szüksége, hogy elfogadja a küldetésétől elválaszthatatlan keresztet majd a Színeváltozás hegyén, később pedig a Getszemáni kertben.
Nekünk is az ő igéjének imádságos hallgatására, valamint az Eucharisztia ünneplése által a Vele való egyesülésre van szükségünk ahhoz, hogy Pál apostollal együtt teljes szívvel tudjuk mondani: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Egyedül a bensőséges, személyes imában ismerhetjük, illetve tanulhatjuk meg, hogy kicsoda nekünk Krisztus. Mert ahogyan Péter sem a maga erejéből adott hiteles választ Jézus kérdésére (ugyanis „nem a test és a vér”nyilatkoztatta ezt ki neki – vö.: Mt 16,17), úgy nekünk is isteni segítségre van szükségünk.
Ne féljünk a fölöttünk őrködő Istentől! Ő nem mér ránk erőinket meghaladó szenvedéseket! Az ő Fiának keresztjét minden emberi félelem kellős közepén állította fel. Jézus lett minden emberi félelem feloldója, Benne ott van az Atya, Benne összeér az ég, és a föld, az érthető, valamint az érthetetlen, a távoli, illetve a közel való. Nem csupán Benne van az Isten, hanem a mi szívünkben is, Akit magunkban hordozva így lehet megszólítani: „Atyám”.
A bennünk élő Jézus képes feloldani félelmeinket, valamint szorongásainkat. Ő a mi orvosságunk, az egyetlen menedékünk, az oltalom félelmeinkben, az életünkben, a halálunkban. Ő az egyetlen villámhárító, amely levezeti félelmeinket.
Jézus itt van ma is, kettős megterített asztalával. Figyeljünk Rá, adjuk oda Neki magunkat, majd pedig vegyük Őt magunkhoz! Engedjük, hogy átváltoztasson minket önmagává! Legyünk eggyé Vele!