Szeptember 14. A Szent Kereszt felmagasztalása
Jn 3,13-17
Mire gondolunk, amikor bárhol keresztet látunk, amikor keresztet vetünk vagy a nyakunkban keresztet viselünk?
Nagy Konstantin császár 312 októberében egy sorsdöntő csata előtt az égen a kereszt jelét látta, azzal a felirattal, hogy: „in hoc signo vinces”, ami annyit jelent, hogy ebben a jelben győzni fogsz. Ekkor a keresztények Istenének segítségét kérte. Győzelme a kereszténység és az egész világ történelmében fordulatot hozott. A 313. évi milánói rendelettel véget ért a keresztények három évszázadon át tartó véres üldözése.
A mai ünnep története akkor kezdődött, amikor Nagy Konstantin anyja, a 80 éves Ilona császárnő 320 körül Jeruzsálemben, a Kálvárián megtalálta Krisztus keresztjének 5 méteres gerendáját. Nagy Konstantin császár Krisztus sírja fölé bazilikát építtetett, amelyet 335. szeptember 13-án szenteltek fel, másnap pedig felmutatták a népnek a Szent Kereszt ereklyét. A keresztnek, amely addig a gyalázat és a megbélyegzés tárgya, valamint a megkínzás, illetve a halálos ítélet kegyetlen eszköze volt, ez volt az első felmagasztalása.
A mai evangéliumi részlet előtt Jézus arról beszélt Nikodémusnak, hogy az Emberfiának föl kell emeltetnie, hogy aki hittel néz föl rá, az üdvösségre találjon benne, vagyis megszabaduljon a bűn okozta lelki haláltól. A fölemeltetés Jézus kereszthalálára utal.
A mai evangéliumi részletben elhangzott Jézusnak az a mondata, hogy az Atya „úgy (annyira) szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Az „úgy” szó egyszerre mérték és módhatározó. Azt is jelenti, hogy mérhetetlenül szerette, de azt is, hogy éppen ilyen módon mutatkozott meg az Atya szeretete irántunk. A Fiú pedig, aki öröktől fogva ismerte az Atya szándékát, nem pusztán engedelmességből, hanem teljes belső azonosulással, irántunk való szeretetből teljesítette az Atya akaratát.
Venantius Fortunatus a 6. században a „Crux fidélis” kezdetű himnuszában írta, hogy Krisztus keresztje az a deszkaszál, amely egyedül tudja „a hajótört világot biztos partra menteni.” Vagyis Krisztus keresztjének vállalása nélkül életünk zátonyra fut, valamint hajótörést szenved.
A szenvedés elkerülhetetlen. Nem élhetünk kereszt, vagyis áldozatok vállalása nélkül. Sőt, Babits Mihály szerint „Aki nem akar szenvedni, kétszer szenved” (Jónás könyve). De minden szenvedésünk csak akkor értékes, ha szeretettel vállaljuk. Ezért a keresztünket úgy érdemes vállalni, mint Istenszeretetünk, valamint emberszeretetünk jelét, illetve eszközét. Ezzel bizonyítjuk szeretetünket Isten, illetve embertársaink iránt. Ugyanakkor ezzel mutatjuk meg a mennyei Atya iránti határtalan bizalmunkat, illetve teljes odaadásunkat.
Csak akkor leszünk képesek saját keresztünket mindennap fölvenni, illetve szeretettel hordozni, ha sokszor, illetve hittel nézünk fel Krisztus keresztjére.
A kereszt legyen számunkra Isten szeretetének a jele! Amikor keresztet látunk, keresztet vetünk magunkra, illetve keresztet hordozunk, mindig arra gondoljunk, hogy Isten mennyire szeret minket!