Évközi 19. hét, szombat – Mt 19,13-15
Igyekszünk-e (igyekeztünk-e) a gyermekeket Jézushoz vezetni?
Az idősebbek úgy gondolhatják, hogy a mai evangélium mondanivalója számukra már nem időszerű. De azon mindnyájan elgondolkodhatunk, hogy a múltban igyekeztünk-e a gyermekeket Jézushoz vezetni. Esetleg nem akadályoztuk-e őket esetleg abban, hogy Jézushoz jöjjenek? Mit tettünk azért, hogy fontosnak tartsák, illetve szeressék a szentmiséket, a hittan órákat? Otthon imádkoztunk-e velük együtt? A vasárnapi szentmiséken velük közösen vettünk-e részt? Mertünk-e előttük beszélni vallásos élményeinkről? Szoktunk-e beszélgetni akár a vasárnapi szentmisén hallottakról?
Sok példát lehetne mondani az irodalomból, de akár saját tapasztalatainkból is arra vonatkozóan, hogy a szülők, valamint a nagyszülők igazi vallásossága milyen maradandó, halálig tartó mély nyomot hagyhat a gyermekekben.
Fekete István írta: „Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam! … És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt, és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez”.
Mostani életkorunkból is föltehetünk magunknak néhány kérdést.
Vajon nem bosszant-e minket a gyerekek viselkedése a szentmisén? Tapasztaljuk, hogy a kisgyerekek állandóan beszélnek a szüleikhez, hogy tartsák velük a kapcsolatot. Ha nem kapnak megfelelő visszajelzést, akkor kezdődik az elégedetlenkedés, esetleg a sírás is. Vajon ilyenkor eszünkbe jut-e, hogy nekünk is ilyen állandó kapcsolatra van szükségünk a Mennyei Atyával?
30 évvel ezelőtt történt Szeged-Alsóvároson, ahol most Kázmér atya lett a plébános. Az egyik édesapa, aki nem járt a templomba, bosszankodott azon, hogy a fia alig várja, hogy a templomba mehessen. Egy alkalommal megkérdezte a fiától, hogy: „Mi a csudát osztanak ott nektek, hogy annyira törtettek oda?” Megdöbbenésére a fia azt válaszolta: „Apa! Ott szeretnek minket!”
Mi a gyerekek benyomása rólunk? A gyermekek miből tudják meg, hogy szeretjük őket? Abból, hogy türelmesek vagyunk hozzájuk. Tudjuk-e akár tizenhétszer is ugyanolyan kedvességgel, szeretettel elmondani ugyanazt, mintha először mondanánk? Meg tudjuk-e ezt tenni, ha akár tizenhétszer is szükség van arra, hogy valamit végre megjegyezzenek? Ha pedig már hetvenszer hétszer is elmondtuk ugyanazt, nem kiabálunk-e rájuk, hogy: „már százszor megmondtuk”?
Az idősebb szülők, illetve nagyszülők se szidással, vagy korholással akarják tovább nevelni a már felnőtt korú gyermekeiket! Kiabálással még senkit sem neveltek jobbá! Inkább türelmes szeretetükkel adjanak jó példát! (A szeretet türelmes. Ha hiányos a türelem, akkor hiányos a szeretet.) Szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket!