Advent 2. vasárnapja
Iz 40,1-5,9-10; 2Pét 3,8,14; Mk 1,1-8
Mennyire igyekszünk elhárítani az Istennel, illetve az egymással való kapcsolataink akadályait?
A mai evangélium szerint már: „Izajás próféta megírta:… Készítsétek el az Úr útját”. A jövő vasárnapi evangéliumban János is írja: „»A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját«, amint Izajás próféta mondta” (Jn 1,23). Izaiás próféta még azt is hozzáteszi: „Isten, az Úr,… eljön hatalommal,… Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket”.
Ez azt jelenti, hogy az út készítésében nem vagyunk magunkra hagyatva! Amikor fölébe emelkednünk gőgünk nagy hegyének, akkor erőnket meghaladó feladatra vállalkozunk. Hiszen ítéletet tartunk saját magunk fölött. Miután elítéljük és bánjuk helytelen magatartásunkat, forduljunk Isten felé, elfogadva az ő üdvözítő akaratát! Közben megtapasztalhatjuk, hogy az ő irgalmas szeretete kísér minket.
A hegy elhordása szembesüléssel jár együtt. Szükséges lemennünk a szégyenkezés völgyébe, azzal a tudattal, hogy másmilyennek kellett volna lennünk ahhoz, hogy odaajándékozhassuk magunkat azoknak, akiket szeretünk. Ez azt az ítéletünket foglalja magában, hogy bánjuk, ha helytelenül viselkedtünk, vagy rosszat tettünk, A szegények legszegényebbjei azok, akik már nem tudnak bűnbánatot sem érezni, akik véglegesen azonosították magukat rossz múltjukkal, vagy akik nem tudnak szembenézni magukkal, akik mindenre kifogást találnak. Ez az én megkövesedése, a megátalkodottság.
Ebből a völgyből való felemelkedéshez azonban a szeretet megtapasztalására van szükségünk. A szeretetből fakadó bűnbánat tesz minket alkalmassá arra, hogy az önsajnálatunkból megszabaduljunk, valamint hogy készséges lélekkel fogadjuk el Isten irgalmas szeretetét! Úgy tudunk segíteni másokat is a szégyenből való fölemelkedésre, ha meggyőzően bizonyítjuk számukra, hogy gyarlóságaikkal együtt szeretjük őket, ha bízunk bennük. Így bátorít minket Jézus is, amikor azt mondja, hogy: „nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen” (Lk 15,7).
Minden útnak van egy kezdete, illetve van egy vége. Ne gondoljuk, hogy egyedül az utunk végén van ott az Isten! Jézus azt mondta, hogy Ő maga az út. Egyetlen vágya, hogy közösségben éljen velünk. Amikor Isten megszólít, akkor arra hív, hogy Krisztussal induljunk el, majd Vele együtt járjuk végig az utunkat, amíg el nem érünk az Atyához.
Kérjük a Szentlélek segítségét, hogy ahogyan Szent Péter apostol írja a mai szentleckében, Krisztus érkezése mindig „békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon” minket, hogy így eljuthassunk a Szentháromság boldog szeretet-közösségébe.