Évközi 31. hét, csütörtök – Lk 15, 1-10
Elfogadjuk-e, hogy nem vagyunk a magunk ura?
Engedjük-e, hogy Istené legyünk?
Amíg magunknak élünk, Isten elveszett drachmája és elkóborolt báránya vagyunk.
Bárcsak tudnánk önfeledten örülni annak, hogy Isten nyájához tartozhatunk, ahol az Úr gondoskodik rólunk és vezet minket!
Sok minden, illetve sok mindenki elől elmenekülhetünk a földi életben. De vajon önmagunk elől, valamint Isten irgalmassága elől hová bújhatnánk? Ha mégis bujdosásra adtuk a fejünket, kérjük a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy rá tudjunk találni esendő önmagunkra! Engedjük, hogy Isten irgalma is ránk találjon! Ebben a megtalálásban Isten öröme és a mi örömünk találkozhat.
Nem egyszerű közösségben élni másokkal. A közösség sok nehézség, illetve sok konfliktus színtere tud lenni. Ezzel együtt megéri alkalmazkodni egymáshoz, megéri tekintettel lenni egymásra!
Megtérésünk mértéke attól függ, hogy mennyire válunk Isten pénzecskéjévé. Ha elfogadjuk helyzetünket és Isten rendelkezésére állunk, akkor Ő úgy tud gazdálkodni velünk, hogy az mindenki üdvösségét szolgálja.
Adja meg nekünk az Isten, hogy megtapasztaljuk annak örömét, hogy milyen jó Őhozzá tartozni, és hogy mennyire jó ezzel a tudattal az embertársainkat szolgálva élni az életünket!