Évközi 30. vasárnap – Lk 18,9-14
Milyenek a hálaadó és a kérő imádságaink?
Az elmúlt vasárnapokon a hálás lelkületről, a kérő imáról, valamint az állhatatos, szünet nélküli imáról volt szó. A mai evangéliumban Jézus egy-egy példát mondott a helytelen hálaadó, illetve a kérő imáról.
A gőgös, öntelt, másokat lenéző, megvető farizeus nem Isten ajándékaiért ad hálát, hanem azért, hogy ő nem bűnös. Ezt a maga érdemének tulajdonítja. Az ítélkezés gerendájától megvakulva nem látja meg, hogy a szívében kevélység van. Saját kiválóságának önelégült bizonygatásán kívül imájában nincs semmi kérés.
„A vámos pedig… a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, Légy irgalmas nekem, bűnösnek«”. Nem mentegetődzik, nem hivatkozik semmire, nem ígér semmit (például azt sem, hogy igyekszik változtatni a magatartásán, vagy jóvá fogja tenni, amit vétett, stb.). Jézus mégis így összegzi a tanulságot: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem”. A vámos megkapta Istentől, amit kért, a farizeus viszont nem kapott semmit, mert nem is kért semmit.
Megigazulása ellenére valami mégis hiányzik a vámos magatartásából: „A szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve” szólította meg Istent. Az igazi imádság a lélek fölemelkedése (elevatio mentis) Istenhez.
A mell verése Lukács evangéliumában a 23. fejezetben szerepel (a passió elbeszélésében, Jézus halála után), amikor a „… tömeg… a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott” (Lk 23,48).
Engedjük, hogy Annak a jóságos tekintete lásson minket, Aki meghalt értünk! Ha rádöbbenünk, hogy Jézus a mi bűneinkért halt meg, abban a pillanatban felébred a szívbéli megbánás, amelyet a mellkas verésének gesztusa fejez ki. Akkor beteljesül Jézus jövendölése: „ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Ha engedjük, hogy elérjen minket az Úr tekintete, az megváltoztatja a szívünket, vagyis az életünket!
Jézus példázatából nemcsak azt ismerjük meg, hogy a farizeus gőgös, a vámos pedig alázatos, hanem azt is, hogy Isten irgalmasan igazságos. Ha nem vagyunk kevélyek, gőgösek, ítélkezőek, hanem megtérő bűnösök, akkor Isten jóindulattal fordul hozzánk, megajándékoz bennünket bűneink bocsánatával. Helytelenül tesszük, amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat. Még rosszabb, ha ezt imádságként tesszük. Inkább hálásan köszönjük meg Isten irgalmas jóságát! Jussanak eszünkbe Pál apostol szavai: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)! Minden jó az Istentől van, az is, ami jót tudunk tenni.
A szentmisére ne csupán tetteinket hozzuk áldozati ajándékként Istennek, mint a farizeus, hanem akár a bűnös önmagunkat is, mint a vámos! Akkor mi is „megigazultan” mehetünk haza!