Évközi 20. vasárnap C – Lk 12,49-53
Élénken lobog-e szívünkben az Isten iránti szeretetnek a tüze? Nem vagyunk-e lanyhák, vagy közömbösek?
Amikor Jézus a mai evangélium szerint azt mondta, hogy „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon”, akkor Isten személyes jelenlétére gondolt. A tűz ugyanis Mózes égő csipkebokrától kezdve a pünkösdi tüzes lángnyelvekig mindig Isten személyes jelenlétének a szimbóluma a Szentírásban.
Isten személyes jelenléte bennünk a keresztségben kezdődött el, de ekkor még a Szentlélek tüze nem égett nagy lánggal. Világosságot gyújtott a szívünkben, melegséget, életet, erőt adott, de ahhoz, hogy nagyobb lánggal égjen, mint minden tüzet gondozni, nevelni, táplálni szükséges.
Mindenféle tűzre igaz, hogy amelyikre nem tesznek tüzelni valót, az a tűz egy idő után kialszik. Ilyen a gyűlölködés, a harag, a háborúskodás tüze, 
de ilyen az istenszeretet, sőt az Isten jelenlétének a tüze is.
Ne engedjük, hogy a közömbösség, az elfásultság legyen úrrá rajtunk! Ez nagyobb gond, mint a súlyos bűn, mert a lanyhaság nem egyszeri tett, hanem állapot. A Jelenések könyvében mondja az Úr: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy… Mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3,15-16). Pál apostol biztat minket: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,11).
Ahhoz, hogy kiszabaduljunk a lanyhaság és közömbösség fogságából, hogy a füstölgő mécsbelek lángra kapjanak, továbbá hogy a hamu alatt lapuló zsarátnok (a hamvadni kezdő parázs) fellobbanjon, és hogy lángra kapjon bennünk az apostoli buzgóság tüze, szükségünk van a mi imádságunk fájára! Imádkozni ugyanis azt is jelenti, hogy jó fát teszünk a tűzre.
Amikor a mai evangéliumban Jézus a szakadásról beszél, akkor is jelképesen fogalmaz. Ő ugyanis a békét, a kiengesztelődést hozta el. De aki mellette dönt, és befogadja Őt, az szembekerül azokkal, akik még nem fogadták be Jézust a szívükbe. Jó tudatosítani magunkban, hogy egy szellemi harc célkeresztjében vagyunk. Ebben a harcban azonban nem vagyunk magunkra hagyva. Isten és a Sátán egyaránt küzd értünk! Jézus azonban megtörte a gonosz hatalmát. Ezért szabadon dönthetünk arról melyik oldalra akarunk állni. Ha Jézus mellett döntünk, ha mellette maradunk, akkor sokszor támadhatnak bennünket. Ez mindennapos küzdelmet jelenthet. De ne bátortalanodjunk el! Hiszen Jézus kitartásra, állhatatosságra, bátorságra hív bennünket, hogy célba érjünk.
A zsolozsmában éppen tegnap (a III. hét szombatján) a déli imaóra könyörgésében imádkoztuk, hogy: „Add meg nekünk, Istenünk, örök szereteted égő fényét, hogy mindenkor szereteted tüze hevítsen minket, és osztatlan szívvel szeressünk téged mindenek felett, testvéreinket pedig teérted! Krisztus, ami Urunk által!”