Advent 1. hete, hétfő – Mt 8,5-11
Bízunk-e Isten szeretetében és hatalmában?
Két ok miatt lehet példakép számunkra a kafarnaumi százados hite:
1. Nem tartotta szükségesnek Jézus személyes jelenlétét a gyógyításhoz. Hitt abban, hogy távolról, puszta szavával is meg tudja gyógyítani a beteget.
2. Hitte, hogy Jézusnak hatalma van az ártó erők fölött, és Istentől kapta ezt a hatalmát, ahogyan neki is a császártól kapott hatalom miatt van tekintélye beosztottai fölött.
A kafarnaumi százados hitével hinni annyit jelent, mint Jézus mögött meglátni az Atyát. Jézus nemcsak a saját szeretetét bizonyította, hanem az Atya szeretetéről is tanúskodott. A nagypéntek és a húsvét sem pusztán Jézus szeretetének és győzelmének az ünnepe, hanem az Atya szeretetének a kinyilatkoztatása is. Ilyen szeretettel szeret minket az Atya.
Amikor minden szentáldozás előtt a százados imádságát mondjuk, ezt nem azért tesszük, hogy méltatlanságunk tudata ránk nehezedjen, vagy hogy távol maradjunk Jézus asztalától. Azért tudatosítjuk magunkban, mennyire méltatlanok vagyunk, hogy aztán annál jobban örüljünk Urunk érkezésének. Hiába mondjuk, hogy „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd”, ennek ellenére Ő mindig újra hajlékunkba jön.
A százados alázatos szavai arra tanítanak, hogy Isten áldását és segítségét őszinte alázattal fogadjuk. A kegyelem ott működik, ahol lemondunk önteltségünkről és bízunk Isten mindenhatóságában. Engedjük, hogy megszabadítson minket is a kudarcok és bántások által okozott lelki sebzettségünktől és nyomorúságunktól!
Jézus a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításával egyszerre igazolta küldetését és Isten irgalmának kiáradását. Ugyanakkor elővételezte a pogány népek felkarolását és az egyetemes megváltást is.
Amikor Jézus születésének megünneplésére készülünk, gondoljunk arra, amit Jézus az Atya szeretetéről mondott Nikodémusnak éjszakai beszélgetésükben! Olyan nagyon szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát is odaadta érte, hogy „aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Higgyünk abban, hogy Isten szeret, és üdvözíteni akar minket!
Adventben arra is meghív minket Egyházunk, hogy egész életünket úgy éljük meg, mint egy nagy zarándoklatot. Ennek során nemcsak közös imáinkkal, hanem áldozatos szeretetünkkel is segítjük egymást napról napra közös vándorlásunkon, amelynek végén majd asztalhoz telepedhetünk az Isten országában.
Ismerjük fel nehézségeinket, de nemcsak a mieinket, hanem zarándoktársainkéit is, hogy mi akadályoz minket utunkon! Ismerjük el botlásainkat, tévedéseinket, bűneinket, és bízzunk Isten irgalmas szeretetében! Engedjük, hogy Krisztus meggyógyítson és üdvözítsen minket! És alázattal higgyünk abban, hogy mindez Egyházunk papjainak szolgálata, különösen a szentgyónás és a szentáldozás által valósul meg! Ezen az úton jön el hozzánk az Úr, és ezek révén gyógyít és üdvözít minket.