Évközi 33. hét, szerda – Lk 19,11-28
Jól kamatoztatjuk-e az Istentől kapott képességeinket?
A mínákról és a Máté evangéliumában szereplő talentumokról szóló példabeszédek tanulsága ugyanaz. Isten egyéniségünkre szabva mindegyikünknek adott különböző képességeket, testi-lelki-szellemi adottságokat, lehetőségeket, életkörülményeket. Ezek kamatoztatását fogja számon kérni tőlünk, mert Ő mindnyájunkat arra hív, hogy használjuk és fejlesszük a kapott adományokat.
A két példabeszéd csak abban különbözik egymástól, hogy Lukács evangélista változatában (amelyet ma olvastunk) Jézust az előkelő ember jelképezi, aki majd elnyeri a királyi méltóságot. Most ugyanúgy távozik övéi köréből, mint Máté változatában az idegenbe készülő gazdag úr. Távollétük idejére javaikat mindkét példabeszédben ugyanúgy a szolgáikra bízzák. Akik felelősen kamatoztatják, azok a visszatérés napján jutalomban részesülnek. Akik viszont nem kamatoztatják, azok számíthatnak mulasztásaik következményére.
Jó tudni, hogy a római jog ismerte a másra bízott kincs fogalmát (latinul: peculium), és világossá tette, hogy a kinccsel megszerzett haszon a kincs tulajdonosát illeti.
Mindkét példabeszéd fontos tanítása, hogy ne félelemből és ne kényszeredetten végezzük szolgálatunkat, mert az megbénít. Egy zárt és félelemmel teli szív képtelen részesedni Isten gazdagságából. Sőt, a félelem, valamint a szívünkbe beengedett harag és a gyűlölet is, a gonosznak készít utat. Viszont aki az Isten iránti bizalommal, szívesen végzi a munkáját, azt Isten bőséges áldása kíséri.
Az a szolga, aki nem teljesítette az ura parancsát, a mulasztását urának szigorára hivatkozva próbálja indokolni. Válaszában az úr gonosznak nevezi a szolgát, amely engedetlenségében, hanyagságában, és nem utolsósorban ura megrágalmazásában mutatkozik meg. A király nem védekezik a róla alkotott képpel szemben, hanem éppen a saját szavai alapján marasztalja el a szolgát. Ha már önkényúrnak képzelte el őt, és félelemmel gondolt reá, akkor ezen felfogása szerint kellett volna cselekednie.
Ne feledkezzünk meg arról a legfontosabb képességünkről sem, hogy tudunk szeretni. Mert Isten főleg ennek a képességünknek a kamatoztatását fogja mérlegre tenni.
Az áldozatos szeretetre való készség elsajátítása és kamatoztatása minden erőfeszítésünket megkívánó, egész életünkre szóló komoly feladat. Ez magában hordja a csalódások és a kudarcok lehetőségét is. De bízzunk a minket szerető Istenben, aki segítségünkre siet, és képessé tesz a szeretetből fakadó szolgálatra a nekünk adott Szentlélek által. Ha Istenre figyelünk, és Vele együttműködünk (vagyis a kevésnek tűnő képességeinkkel hűségesen kereskedünk), akkor minket is derék, hű szolgájának fog nevezni az Úr, amikor életünk végén számadásra hív, és jutalmul részt ad nekünk az örök boldogságból.