Évközi 33. hét, hétfő – Lk 18,35-43
Szoktuk-e kérni a hit ajándékát?
A mai evangélium a jerikói vak koldus állhatatos hitét és Jézus iránti nagy bizalmát állítja elénk példaképül.
Amikor az árokparton kolduló vak meghallotta, hogy „Jézus jön errefelé”, azt kiáltotta, hogy: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Lukács evangélista leírja, hogy: „Akik elől mentek, csitították, hogy hallgasson”. Talán nemcsak amiatt, mert akadályozta őket a továbbhaladásban, hanem esetleg amiatt is, hogy a Dávid fia megnevezés egyre nagyobb politikai színezetet kapott a zsidó közbeszédben. A Jézus előtt menetelő tanítványok tudták, hogy emiatt olykor maga Jézus sem szerette, ha így szólították. De a vak meglátta Jézus személyében a zsidó nép Messiását és egyben az ő személyes szabadítóját, gyógyítóját. Ezért úgy érezte, hogy nem hallgathat.
A jerikói vak élesebben és tisztábban látott, mint a Jézust körülvevő tömeg, melynek tagjai azt gondolták, hogy nekik nincs a semmi bajuk szemükkel. Ő bátrabb volt náluk, mert neki nem volt vesztenivalója. Nagy nyomorúságában fontosabb volt neki az igazság kimondása, mint azoknak, akik nem merték Jézus igazi nevét kimondani. A hite indította őt arra, hogy a legnagyobb bajára, a vakságára kérjen gyógyírt Jézustól. Ő már vakon is jobban látott, mint a környezete. Ezt a különleges látását a hite adta meg neki. Ezt a hitet jutalmazta meg Jézus a gyógyítással.
Jézus a koldus hitének a bátor megvallását látta az ő nevének kimondásában. Ezért állt meg, és hívatta a vakot. Jellemző, hogy erre már a tömeg is biztatni kezdte őt. Jézus e szavak kíséretében adta vissza szeme világát: „Láss! Hited meggyógyított téged”!
Ez a csoda megváltoztatta az életét. Már nem ült többé az út mellett, hogy alamizsnáért könyörögjön, hanem követte Jézust, aki minden alamizsnánál értékesebbet adott neki.
Sokan nem ismerik fel, hogy vak koldusként élnek, bezárva a maguk világába, csukott szemekkel, fülekkel és szívvel, vakon és süketen. Bárcsak fölismernék, hogy életükben a legnagyobb megnyomorító erő a bűn, amely önmaga felé fordítja az embert, és amely a lelki szemek elől eltakarja a megbocsátó Istent!
Mindegyikünk életében eljön az a pillanat, amikor az Úr közeledik felénk. Ha nem vesszük észre, vagy nem halljuk meg a szavát, akkor életünk nagy lehetőségét szalasztjuk el. Ülhetünk tovább lelki vakságunk árokpartján, bűneink koldusruhájában, tehetetlenségünk némaságában életünk végéig, és csak magunkat okolhatjuk koldus-sorsunkért.
Egyetlen hívő kiáltásunkra Jézus biztosan felfigyel!
Jézus, aki meg tud szabadítani minket vakságunktól, időnként betér a mi utcánkba is. Ismerjük fel, halljuk meg közeledését, és Assisi Szent Ferenc imájával kérjük tőle: „Ragyogd be szívünk sötétségét, és adj nekünk igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet! Értelmet és érzéket, hogy megtegyük a te szent és igaz akaratodat!”