Évközi 8. hét, szerda – Mk 10,32-45
Örülünk-e annak, és megtiszteltetésünknek tartjuk-e, hogy szolgálhatunk?
Miközben Jézus elmondta tanítványainak, hogy Jeruzsálemben kicsúfolás, megostoroztatás és halál vár rá, az ő fejükben egészen más gondolatok jártak.
Jakab és János apostol, akik a legközelebb állóknak érezték magukat Jézushoz, jogosnak tarthatták, hogy biztosítsák maguk számára az első helyeket Jézus mellett az ő dicsőségében is. A többiek „megnehezteltek” rájuk.
Jézus nem lepődött meg, nem háborodott fel, és nem volt elutasító a két testvér érzéketlensége és önzése miatt. Egyetlen szót sem szólt az érvényesülési vágy ellen. Tudta Ő, hogy az emberben létezik egy törekvés arra, hogy a többiek fölé, az élre kerüljön. De igyekezett megmagyarázni, hogy az igazi nagyság egészen más, mint ahogy azt az emberek gondolják. Az Isten szemében az ember igazi értékét nem az határozza meg, hogy hány ember fölött uralkodik, hanem az, hogy hány embernek és hogyan szolgál.
Jézus arra akar megtanítani minket, hogy minél inkább szeret valaki, annál inkább szolgál, és minél jobban szolgál, annál lejjebb helyezkedik el. Ebben a lefelé tartó versenyben azok lesznek az elsők, akik legjobban tudnak szolgálni. És közöttük Jézus a legelső (vagyis a legalsó)!
Meg kell döbbennünk Jézusnak azon a kijelentésén, hogy: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (vagyis mindenkiért!). Az mondta ezt, akiért és aki által a világmindenség lett, és aki minden uralmat megkapott a mennyben és a földön. Ő szolgálni akar, mert azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Vagyis azért jött, hogy életének feláldozásával a mi megváltásunkat és üdvösségünket szolgálja.
Sokan szeretnének részesülni a dicsőségben, de küzdelem és szenvedés nélkül. Pedig a szenvedés és a dicsőség összetartoznak. A szeretet köti őket össze. Az élet csak az odaadó és szolgáló szeretetben tud megfoganni, megmaradni és fejlődni. Érvényes ez a természetes és természetfölötti életre egyaránt.
Akik szeretik egymást, azok arra vágyódnak, hogy minél többet együtt legyenek egymással. Az utolsó vacsora után Jézus a főpapi imájában meglepően nagy erővel kérte: „Atyám, azt akarom (!), hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél”! (Jn 17,24)
Jézus magához akar emelni, mert szeret minket. Azt akarja, hogy Vele legyünk és kövessük Őt. Örüljünk, és tartsuk megtiszteltetésnek (megbecsülésünknek és értékelésünknek), ha szolgálhatunk (vagyis ha elfogadják szolgálatunkat)! Így lehet részünk a legnagyobb örömben: ekkor leszünk Krisztus mellett az ő dicsőségében.