Szombat 2. hete, szombat – ApCsel 6,1-7; Jn 6,16-21
Nem feledkezünk-e meg arról, hogy a feltámadt Krisztus mindig velünk van?
Életünk legfontosabb feladata, hogy a Szentlélek által egyre élőbb és személyesebb legyen a kapcsolatunk Jézussal. Ha igazán szeretjük azokat az embereket, akiket Isten ránk bízott, akkor fontosnak kell tartanunk azt is, hogy a mi közreműködésünkkel nekik is egyre élőbb és személyesebb legyen a kapcsolatuk Jézussal.
A Jézussal való kapcsolatunk ápolásának két fő forrása van: a szentmise és a mindennapi személyes imádság. Ahhoz, hogy a szentmise valóban a feltámadott Krisztussal való személyes találkozás lehessen, egyrészt meg kell találnunk az ige asztalán külön a számunkra készített táplálékot (hogy személyesen nekünk mit akar mondani Krisztus). Ugyanígy személyesen kell találkoznunk Vele az Eucharisztia asztaláról magunkhoz vett Szentostyában.
A mai szentleckében arról értesülünk, hogy az Egyháznak már a kezdeti időszakában nemcsak a külső ellenségekkel kellett megküzdenie, hanem belső gondok is adódtak, amelyekből feszültségek támadtak. A nem zsidó származásúak úgy érezték, hogy özvegyeiket a mindennapi alamizsnaosztáskor a zsidó származásúak elhanyagolják.
Nehézségek mindig lesznek, de nem szabad, hogy ezek ellenségeskedésbe menjenek át. Ezek olyan próbatételek, amikor kiderül, hogy Jézus jelenléte mennyire élő bennünk. Azok, akik Jézussal személyes kapcsolatban élnek, szeretettel mindent meg tudnak oldani.
Már előre föl kell készülni arra is, hogy a derűs és boldog időszakok után olykor mi is úgy érezzük, hogy életünk tengerén sötét viharba kerültünk, és az ellenszéllel szemben minden fáradozásunk eredménytelennek tűnik. Ha megfeledkezünk Jézusról, akkor úgy járhatunk, mint azok a tanítványok, akik Jézus nélkül indultak útnak, és bár jól tudták, hogy vihar idején mit kell tenni, megijedtek a vízen járó Jézustól. Pedig Ő feloldja félelmeinket és aggályainkat, lecsendesíti a szívünkben dúló viharokat, Vele békesség költözik szívünkbe, és mindjárt révben is vagyunk.
Egyszerre igaz, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, hogy együttműködjön velünk küldetésünk teljesítésében, és az is igaz, hogy ahol Ő van, ott már partot is értünk, mert Vele már az örökkévalóság kikötőjében vagyunk.
Amikor majd elérkezünk életünk legnagyobb megpróbáltatásához (földi életünk végéhez), akkor se feledkezzünk meg Jézusról! Legyen gondunk egymásra is! Imádságos szeretettel legyünk egymás mellett! Hívjunk szeretteinkhez papot, illetve mi magunk előre kérjük meg hozzátartozóinkat, hívjanak hozzánk is papot, hogy Krisztus feltámadott Testével és a betegek kenetével megerősítve biztosan eljussunk a túlsó partra, ahol örök békében és boldogságban együtt lehetünk Jézussal és egymással.