Nagyböjt 2. hete, szerda – Mt 20,17-28
Szerintünk milyen a sikeres és boldog élet?
Márk evangélista is beszámolt arról, hogy egy alkalommal Jézus „a tanítványait akarta oktatni. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de … harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni.” (Mk 9,30-32) Azt is hozzátette, hogy: „egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük.” (Mk 9,34).
A tanítványok hasonlóan viselkedtek a mai evangélium szerint is. Miután Jézus mindezt „bizalmasan közölte velük”, a Zebedeus-fiúk elérkezettnek látták az időt arra, hogy biztosítsák maguknak az első helyeket Krisztus dicsőséges országában. „Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt”. Jézus azért hívta őket magához magyarázatra, mert tudta, hogy nem az iránta való részvétből méltatlankodtak, hanem mert ők is vágyódtak az első helyekre.
Miután Jézusnak tapasztalnia kellett, hogy szenvedésének megjövendölése süket fülekre és érzéketlen szívekre talált, mondanivalóját úgy fogalmazta meg, hogy közben válaszolt a tanítványokat foglalkoztató kérdésekre is. Anélkül, hogy bármelyiküket megszégyenítette volna, saját példájával is igyekezett átformálni értékrendjüket: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.”
A tanítványoknak sokat kellett még fejlődniük ahhoz, hogy készek legyenek kiinni Jézus kelyhét. Jézus még az utolsó vacsorán is hasonló tanításban részesítette őket: „A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna.” (Lk 22,26). A lábmosással is a szolgáló szeretetre tanította őket: „Példát adtam nektek” (Jn 13,15).
A tanítványok csak Krisztus föltámadása után értették meg (és itt az ideje, hogy mi is megértsük), hogy az igazi megtiszteltetés nemcsak az, hogy Krisztussal lehetünk majd az örök dicsőségben, hanem az is, hogy Vele lehetünk a küzdelemben és a szenvedésben, életünk feláldozásában.
Jézus követői között a nagyság nem dobogós helyet jelent, hanem az alázatos és áldozatos szolgálatban való elsőséget. Nem az a nagy, akinek nagyobb a rangja és sok szolgája van, és aki azt várja, hogy minél többen nyüzsögjenek körülötte, hogy kiszolgálják. Hanem az a nagyobb, aki mások javát keresi, aki azt tartja megtiszteltetésnek (dicsőségnek), ha minél többen elfogadják a szolgálatát.
Nekünk a szolgáló szeretetben, a nagylelkűségben kell versenyeznünk. Ebben a versenyben az lesz az első, akinek a földi szolgálati rangsorban a rendfokozata a legutolsó.