Advent 3. hete, hétfő – Szám 24,2-7. 15-17; Mt 21,23-27
Tudjuk-e, hogy milyen akadályai vannak bennünk az Úr befogadásának és azok elfogadásának, akiket Isten nekünk ajándékozott?
A mai evangéliumban a farizeusok Nem tudjuk! válasza valójában kibújás a válaszadás alól. Olyan langyos magatartás, amely mögött nem az igazság megismerése és elfogadása utáni vágy húzódik meg, hanem a közöny, amellyel az illető elhatárolódik. Nem keres, nem állít, nem tagad, nem kötelezi el magát, nem vállal felelősséget. Tartózkodik, jóllehet tudja a helyes választ, amelyet azonban nem akar vállalni.
Amikor az Isten befogadásának akadályait kutatjuk magunkban, legalább mi ne mondjuk azt, hogy nem tudjuk, mi akadályoz meg minket Isten szeretetének elfogadásában!
Vajon képesek vagyunk-e arra az emberfelettinek tűnő nagy tettre, hogy magunk fölött ítélkezve szétválasszuk magunkban a jót és a rosszat? 
Képesek vagyunk-e múltunk felülbírálására, elismerve, hogy szabadon választott múltunk más és jobb is lehetett volna, és sajnáljuk-e, hogy a múltban rosszul viselkedtünk vagy rosszul döntöttünk? Igyekszünk-e lehordani saját gőgünk nagy hegyét, és aztán vállaljuk-e, hogy lemenjünk a megszégyenülés völgyébe, azzal a tudattal, hogy többnek és másnak kellett volna lennünk?
Ahhoz, hogy a megszégyenülés völgyéből felemelkedhessünk, hiszünk-e Isten irgalmas szeretetében? „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, és az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16) B! Csak a szeretetből fakadó bűnbánat tesz minket alkalmassá arra, hogy bűnös vágyainktól megszabaduljunk! Vajon elvégeztük-e már az adventi szentgyónásunkat? És folytatjuk-e napról napra a megkezdett munkát, Isten szeretetébe vetett hittel, amely hegyeket mozgat?
Az Isten belépett a világba, annak ellenére is, hogy hajléktalanként kellett megszületnie, mert övéi nem fogadták be, és az emberiség nagyobb része még ma sem fogadja be. Sajnos, sok ember számára az idén sem lesz a karácsony az, aminek lennie kellene.
Tegnap, az öröm vasárnapján szembenéztünk-e azzal, hogy mennyire tölti be életünket az öröm?
Tudunk-e örülni annak a helyünknek, ahová Isten állított minket, és annak a feladatnak és szerepnek, amelyet nekünk szánt? Tudunk-e örülni azoknak az embereknek, akikkel együtt kell élnünk, és különösen annak, hogy az ő számukra is készíthetjük az Úr útját? Tudjuk-e, hogy az Úr útja az öröm útja, amelyet először magunkban kell megépíteni, és amely nem más, mint az élő és személyes kapcsolatunk az Istennel?
Az a felszólítás, hogy „Imádkozzatok szüntelenül!”, nem csupán imák mondását jelenti, Istennek címezve, személytelenül, hanem a három isteni Személlyel való kapcsolattartást. Együttműködünk-e a Szentlélekkel?
És – végül – igazán szeretjük-e azokat, akikkel együtt élünk? Óhajtjuk-e, hogy velük együtt az Istenhez tartozzunk? Fogadjuk el azokat, akiket Isten nekünk ajándékozott és tegyünk meg mindent azért, hogy együtt lehessünk szeretteinkkel és Istennel az örök életben is!