Évközi 29. hét, kedd – Lk 12,35-38
Mindennap várjuk-e Jézus érkezését?
A mai evangéliumban Jézus arra buzdít minket, hogy mindenkor legyünk készen az ő eljövetelére, mert Ő egy bizonyos menyegzőről bármikor megérkezhet, és akiket ébren talál, azokat megvendégeli: „Felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik.”
Ismerős szavak. Pontosan így cselekedett Jézus az utolsó vacsorán is. Felövezte magát, és a legutolsó szolga szerepét vállalva megmosta tanítványai lábát, példát adva a szolgáló szeretetre. Ígérete szerint hűséges szolgáit azzal fogja jutalmazni, hogy irántuk való végtelen tisztelettel, megbecsüléssel és szeretettel majd ismét ezt teszi.
Aki nem hisz az örök életben, az csak a jelennek él. Nem gondol sem a halál utáni életre, sem bűnös cselekedeteinek következményeire. A hitében gyönge, felkészületlen embert pedig úgy csalja lépre a sátán, hogy a 
cselekedetek helyett olyan vágyakozások, ábrándozások és álmodozások mezejére viszi, amelyekből fölébredve maga előtt is szégyenkezve gondol az Úr érkezésére (amikor legszégyenletesebb vágyai is nyilvánosságra kerülnek).
Tudnunk kell, hogy ha hittel várjuk Jézus érkezését, akkor Ő nem azért jön, hogy megbüntessen minket, hanem hogy megjutalmazzon. Ő ugyanolyan marad, mint amilyen egész földi életében volt. Újra meg fogjuk tapasztalni, hogy mennyire szeret minket.
Legmerészebb vágyainkat is felülmúlja majd az Úr érkezése, a Vele való találkozás, sőt a Vele való állandó együttlét. Pilinszky János költői látomásában írta az Egyenes labirintus c. versében, hogy az olyan lesz, mint „amelyről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég”. Akkor megdöbbenve fogjuk tapasztalni, hogy ugyanaz történik majd velünk, mint ami minden szentáldozásban is megvalósul, amikor Jézus saját Testét és Vérét adja eledelül nekünk. Mert az igazi boldogságunk az lesz, hogy saját életét, önmagát adja nekünk egy örökkévalóságon át.
Akik igazán szeretik egymást, azoknak az a legfőbb törekvésük és boldogságuk, hogy minél többet együtt legyenek egymással. Így szeret minket Jézus is. Az utolsó vacsorán ezért imádkozott így: „Atyám azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok!” (Jn 17,24) Utolsó földi megjelenésekor pedig azt ígérte: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
Abban a meglepetésben lehet részünk, hogy Ő nemcsak életünk végén jön el, hanem már most, a földi életünkben többször is, sőt akár naponta is, amikor az Ő képviseletében, illetve neki szolgálunk. Ezért éberen őrködjünk, hogy soha ne aludjék ki szívünkben az áldozatos szeretet lángja!