Évközi 21. hét, szerda – Mt 23,27-32
Segítséget jelent-e mások számára a vallásosságunk?
Amikor Jézus a képmutató embert azokhoz a fehérre meszelt, kőlapokkal takart sírokhoz hasonlította, amelyek a jeruzsálemi várfalak alatt a Kedron-völgyben és az Olajfák hegyének lejtőin ma is megtalálhatók, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele, akkor arra utalt, hogy az álszent, képmutató ember is ilyen. Az ilyen ember kínosan vigyáz arra, hogy szavaiban és magatartásában minden külső, rituális előírást betartson, sőt túlteljesítsen. Ha másoknál kifogást talál, akkor attól elhatárolódik. Előbb-utóbb mindenkit tönkretesz, akivel csak kapcsolatba kerül.
Mindnyájunkat figyelmeztet Jézus, hogy: „belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat és erkölcstelenség” (Mk 7,21). Mivel a helytelen vágyak, szándékok, indulatok és hajlamok a szívünkben születnek meg, ezért egy pillanatig sem szabad ezeket megtűrni, mert ha felerősödnek, akkor eluralkodnak rajtunk, és végül nemcsak önmagunk, hanem mások számára is az örök kárhozat veszélyét hordozzák magukban.
Ha viszont őszintén vallásos emberek vagyunk, akkor a Szentlélek által Istennel vagyunk élő, személyes kapcsolatban. Vagyis a szívünkben Isten lakik. Az ilyen ember „belsejéből az Írás szava szerint élő víz forrása fakad” (Jn 7,38), amely másokban is az örök életet táplálja.