Évközi 14. vasárnap A – Mt 11, 25-30
Szeretnénk-e egyre bölcsebbek, okosabbak lenni? Vágyódunk-e arra, hogy soha ne fáradjunk el?
A mai evangéliumban Jézus a mennyei Atyát azért dicsőíti, mert: „a bölcsek és okosak elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki”. Tudnunk kell, hogy az után mondja ezt, miután azt tapasztalta, hogy nem volt sikere a magukat művelteknek tartók körében, hanem csak az egyszerű emberek fogadták hittel a tanítását.
Súlyos tévedés lenne, ha azt gondolnánk, hogy Jézus tanításának megértéséhez és követéséhez nincs szükség bölcsességre és okosságra. Nem szerencsés összetéveszteni azzal, hogy valaki önmagát felmagasztalva bölcsnek és okosnak tartja magát másokat lenézve. Elegendő, ha az okos szüzekre gondolunk a balgákkal szemben (Mt 25,1-13), vagy a bölcs emberre, aki sziklára építi a házát (Mt 7,25-27).
Nagy szükségünk van az okosság és bölcsesség Lelkére, hogy megértsük Jézus mai evangéliumban olvasható tanítását. Ennek középpontjában Jézusnak az Atyával való kapcsolata áll.
Ezt röviden és tömören Jakubinyi György emeritus püspök atya Máté evangéliuma című könyvében (Szent István Társulat, Bp, 1991. 142.o.) így írja: „Jézus kilétének titkát három tényező határozza meg: az Atya mindent átadott Neki, egyedül az Atya ismeri Őt egészen, és az Atyát is csak Ő ismeri.”
Az idézett könyv 143. oldalán ezt olvashatjuk: „Ez az evangéliumi részlet rávilágít arra, hogy Jézus és az Atya között milyen párbeszéd folyt le. Az általa adott kinyilatkoztatás tehát nem más, mint az ember bevonása az Atya és a Fiú párbeszédébe. Ez pedig nem más, mint az örök színelátás valamilyen elővételezése. Az Atya azáltal fogad bennünket gyermekeivé, hogy bepillantást enged belső szentháromsági életébe. Választ kapunk arra, hogy Istennek mi a terve a világgal és velünk. Ezért a hit ajándékáért nekünk is hálát kell adnunk.”
Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve (v. ö. 1Móz 1,27). Megkaptuk a mintát, tehát levonhatjuk a tanulságot. Két személy kapcsolata nem információkon, nem szabályokon alapul, és nem valami közös megegyezésen, hanem a kölcsönös ajándékozáson, elfogadáson. A kölcsönös szegénységen, amikor mindkét fél ki tudja mondani: Te vagy a mindenem, nélküled semmi sem vagyok! Tudják, hogy életük a másiktól függ! És akarnak szolgálni! Ebből következik, hogy két személy kapcsolata alapvetően és lényegileg mindig az áldozaton, az odaadott életen múlik.
Jézus az Atya iránti szeretetből vállalta a keresztet és a kínhalált. A mi terheink és keresztjeink vállalása mögött is a szeretetnek kell állnia. Jézushoz hasonlóan nekünk is csak akkor lesz erőnk minden tehernek és keresztnek az elviseléséhez, ha tudjuk, hogy van valaki, akinek a mindene vagyunk. Csak Isten szeretetéből erőt merítve tudunk vállalni szívesen, örömmel mindent.