Évközi 13. vasárnap A – Mt 10,37-42
Hogyan lehetséges az, hogy akkor szeretjük okosan legközelebbi hozzátartozóinkat és magunkat is, ha Jézus Krisztust mindenkinél jobban szeretjük?
Helyesen kell értelmezni Jézusnak azt a kijelentését, hogy: „aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám”. Lukács evangélista is idézi Jézusnak ezt a kijelentését, de a „jobban szereti” kifejezés helyett azt írja, hogy „aki nem gyűlöli apját, anyját” (Lk 14,26). Lukács kifejezése az eredetibb, mert közelebb áll az arám nyelvhez, amelyen Jézus ezt mondta. Az arám nyelv ugyanis szegény az árnyalatokban, és így a gyűlölni azt jelenti, hogy: „kevésbé szereti”. Jézus kijelentésének az értelme tehát az, hogy aki Jézust „kevésbé szereti”, az nem szereti okosan a hozzátartozóit.
Ehhez kapcsolódik Jézus másik kijelentése, amellyel a keresztény élet egyik alaptörvényét fogalmazta meg: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, aki azonban elveszíti értem az életét, az megtalálja azt”. 
Ez azt jelenti, hogy késznek kell lennünk lemondani arról, hogy önmagunkat tegyük életünk középpontjává, vagyis meg kell tagadnunk önzésünket. Ha igazán keresztények, vagyis krisztusiak akarunk lenni, akkor Krisztust kell életünk középpontjába állítanunk. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy a többieket azzal a szeretettel szeressük, amellyel Ő szeretett minket. Ha magunkévá tesszük programját, akkor biztosan elveszítjük önmagunkat, és megtaláljuk az életet.
Akkor értjük meg igazán Jézusnak ezt a kijelentését, ha tudjuk, hogy hitünk szerint kétféle élet van. Az egyik a földi, amelyet ezen a világon élünk, és a másik a természetfeletti, melyet Istentől kaptunk. Ez utóbbi nem ér véget a halállal, és ezt senki nem veheti el tőlünk. Így kétféleképpen viszonyulhatunk az élethez.
Ha ragaszkodunk a földi életünkhöz, ezt tartva egyetlen kincsünknek, és csupán saját magunkkal, saját dolgainkkal, a szívünkhöz közel álló emberekkel törődve bezárkózunk csigaházunkba, és önmagunk körül forgunk, akkor számunkra elkerülhetetlenül a halál lesz a végállomás. Ha viszont „hiszünk a szeretetben, amelyet Isten oltott belénk” a Szentlélek által (v.ö. 1Jn 4,16), és szerinte élünk, akkor képesek leszünk föláldozni földi életünket másokért.
Már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy önmagunk odaajándékozása és a megélt szeretet által növekszik bennünk az örök élet. Ha napjainkat mások szolgálatával töltjük, ha mindennapi, esetleg egyhangú és kemény munkánkat át tudjuk alakítani szeretet-szolgálattá, akkor boldogok leszünk, mert érezni fogjuk, hogy sikerült egyre jobban megvalósítani önmagunkat. Aztán persze – Jézus parancsait követve, melyek mind a szeretetre összpontosítanak – e rövid földi lét után elnyerjük az örök életet.
Az utolsó napon Jézus az alapján fog megítélni bennünket, hogy úgy szerettük-e felebarátainkat, ahogyan Ő szeretett minket. És úgy veszi majd, hogy neki tettük mindazt, amit azoknak tettünk, akiket Ő ránk bízott (v.ö. Mt 25, 31-45).