Szombat Húsvét hetében – ApCsel 4,13-21; Mk 16,9-15
Mi az alapja a Krisztus feltámadásába vetett hitünknek?
Korunk bibliakutatói szerint a mai evangéliumi részletet nem Márk evangélista írta, hanem nagy valószínűséggel az első vagy a második század keresztényei, mert úgy vélték, hogy Márknak így kellett volna befejezni az evangéliumát. Furcsának találták és nem igazán tudták elfogadni azt a befejezést, hogy miután az angyalok közölték az asszonyokkal Jézus feltámadásának örömhírét, és üzentek velük a tanítványoknak, „Azok kijöttek a sírból és futásnak eredtek, mert nagy ijedtség és rémület fogta el őket. Félelmükben senkinek sem szóltak a dologról.” (Mk 16,8)
Viszont, ha valóban hozzátoldották azt a részt, amellyel a mai formájában befejeződik Márk evangéliuma, akkor Jézusnak az a mondata is megkérdőjelezhető, hogy a szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket. Ezt Jézus valóban megtette a három év alatt többször is, de feltámadása után egészen másképpen (sokkal tapintatosabban) viselkedett velük szemben. Hiszen jól tudta, hogy az apostoloknak időre van szükségük ahhoz, hogy az ő föltámadását elfogadják.
Amikor az asszonyok továbbították az angyalok üzenetét, a tanítványok nem hitték el Jézus feltámadását, mert asszonyi beszédnek tartották. Csak a Jézussal való találkozáskor ébredt bennük hit. Ez is bizonyítja, hogy az emberi tanúságtétel ugyan segíthet a hit útján, de ennél fontosabb a személyes találkozás a Feltámadottal.
Így érthető az is, hogy bár Jézus feltámadása és az utána következő jelek (pl. a gyógyítások) bizonyítékokat szolgáltattak a főtanács számára, ők az előítéletükből és hatalmi vágyukból kiindulva mégis mindent visszautasítottak. Óriási hit és ugyanakkor komoly bűnbánat kellett volna ahhoz, hogy súlyos tévedésüket beismerjék, és elfogadják, hogy Jézus feltámadt.
Nekünk is sok külső bizonyítékunk lehet Jézus feltámadásáról, de minket is igazán csak a személyes tapasztalatunk győz meg arról, hogy Krisztus valóban feltámadt és él.
Ha sikerül megszabadulnunk bűneinktől, és a még nagyobb akadályt jelentő bűnös indulatainktól, a főbűnöktől, vagy az olyan negatív érzelmektől, mint a félelem, a harag és a gyűlölet, vagy az elkeseredés és a hit nélküli gyász, akkor megtapasztaljuk magunkban, hogy Krisztus valóban feltámadt és velünk, bennünk él.
Ha ezt személyesen megtapasztaljuk, akkor a feltámadt Krisztustól mi is küldetést kapunk, hogy ne csak szavainkkal hirdessük, hanem életünkkel is tegyünk tanúságot arról, hogy Krisztus feltámadt. Mindenkinek (a világnak és nekünk is!) nemcsak tanítókra, hanem elsősorban tanúkra van szükségünk!