Húsvéthétfő – ApCsel 2,14.22-33; Mt 28,8-15
Mi az alapja a Krisztus feltámadásába vetett hitünknek?
Az evangéliumi beszámolók szerint Húsvét napján Jézussal kapcsolatban két csoport ugyanarra a kérdésre keresi a választ: hová tűnt Jézus holtteste?
A főtanács tagjai változatlanul féltek Jézustól és a néptől, hiszen mindenáron szerették volna megtartani hatalmukat. Ezért igyekeztek elterelni a figyelmet arról az előttük is nyilvánvaló tényről, hogy Jézus feltámadt, és meg akarták akadályozni azt, hogy erről a nép is tudomást szerezzen. Csak az volt a kérdés számukra, hogy ennek érdekében hogyan lehet félrevezetni a tömeget. Ezért ismét összeültek. A Húsvét előtti tanácskozáson Jézus elveszítése volt a téma, most pedig Jézus feltámadásának hírét akarták elfojtani. A módszer ugyanaz volt. Mindkét esetben pénzre volt szükség, amelyet egyébként a néptől szedtek be.
Jézus kézre kerítéséért Júdásnak fizettek, most pedig a katonáknak, akik nem tudtak mit kezdeni a természetfeletti eseményekkel. De pénzzel és hatalommal a tudatlan embereket bármire rá lehet venni. Különösen akkor, ha még a saját feletteseik is biztatják őket.
Úgy tűnt tehát, hogy Húsvét után semmi sem változott. Sőt még rosszabb lett a helyzet, mert a jóság és a gonoszság közti szakadék tovább mélyült. Ráadásul körös-körül az alvó város szellemi közönye terpeszkedett.
A sátán ma is szeretné elhitetni velünk, hogy a történelem vakon és konokul megy tovább a maga útján, valamint maga alá temet mindent és mindenkit, aki azt képzeli, hogy meg tudja változtatni a változtathatatlant.
A katonákkal szemben azonban ott voltak az asszonyok, akik példát mutattak arra, hogy csak azok tapasztalhatják meg Krisztus feltámadását, akik Jézus halála után is szeretik Őt és egymást. Ugyanezt bizonyították a tanítványok is. Hiszen nekik is megjelent a feltámadott Jézus.
Azonban hiába való lehetett volna az üres sír ténye, az asszonyok és a tanítványok tanúskodása arról, hogy ők találkoztak a Feltámadottal. A sírt be lehetett volna temetni, az asszonyokat és az amúgy is rettegő tanítványokat végképp el lehetett volna némítani, a jelenéseket hiteltelennek és beteges képzelgéseknek lehetett volna beállítani. Sőt, a feltámadott Jézus újabb tanítási kísérletei csupán az előző három évhez hasonló sikerekhez (vagy inkább sikertelenségekhez) vezettek volna, ha nem történik valami, amely váratlan fordulatot hozott a tanítványok és az egész emberiség életében. Ez pedig a Szentlélek eljövetele volt. A mai olvasmányban a Szentlélek eljövetele után Péter már bátran beszélt arról, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, és ennek mi mindannyian tanúi vagyunk.
! Végső soron tehát a Szentléleknek köszönhetjük, hogy Krisztus feltámadásának hitében élhetünk! A Szentlélek tesz képessé minket arra, hogy felismerjük a feltámadott Krisztust, és tanúságot tegyünk – nemcsak szóval, hanem életünkkel is – az Ő feltámadásáról!