Február 24. Szent Mátyás apostol ApCsel 1,15-17. 20-26; Jn 15,9-17
Önfeláldozó szeretetből fakadnak-e tetteink?
Az apostolok sorsvetéssel döntöttek arról, hogy az áruló Júdás helyébe ki kerüljön az apostolok testületébe. A sors Mátyásra esett, így őt a tizenegy apostolhoz sorolták, hogy velük együtt Krisztus feltámadásának tanúja legyen. Mindnyájunkra érvényes az önfeláldozó szeretetnek az a mércéje, amit Jézus a mai evangéliumi részletben fogalmazott meg, hogy nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.
Az önfeláldozó szeretetnek ez a törvénye érvényes volt már a világ teremtésének kezdete óta a menny és a föld minden teremtménye számára. 
Ennek a szeretetnek a forrása az Isten szívében van. Az Istenre már a világ teremtése előtt érvényes volt, hogy „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13,5!). Ezért Isten szeretetből teremtette a világot. A bűn által megrontott önző emberi szíven és a gonosz angyalokon kívül nincs a világon semmi és senki, amely/aki önmagának élne, amely/aki ne szolgálná mások életét.
Ez a törvény tehát megfogalmazatlanul is érvényes volt, amióta ember él a földön. Bele van írva a szívünkbe, mint a tömegvonzás törvénye az anyagba. De mégis helyénvaló, hogy ezt a mondatot épp az evangéliumból, Jézus ajkáról idézzük, mert Jézus nemcsak pontosan megfogalmazta ezt a törvényt és mértéket, hanem kifejezetten és tudatosan vállalta és betöltötte. Azóta ez a törvény kétszeresen is érvényes.
Mindjárt az jut eszünkbe, hogy Jézus – szebben, mint akárki más – kereszthalálával teljesítette ezt a normát. Valóban így van. De nem szabad felednünk, hogy a kereszthalál az ő életének nem váratlan fölmagasodása volt, hanem úgy érett meg Jézus mindennapos szeretetének ágai közt, mint a gyümölcs a fán. Jézus nemcsak meghalni tanított, hanem élni is. Az az odaadás, amelyről beszélt, a mi halálunkban válik teljessé és véglegessé, de már a hétköznapokban is jelen van. Nem tud meghalni barátaiért és hozzátartozóiért az, aki nem tud élni értük. Az odaadásban élő ember észrevétlen hősiességével vállalja azt, hogy naponta meghal önmagának, és keresi önfeledten, ami a másiknak javára, örömére van. Megilletődve oda kell állunk a szeretet mércéje alá, amelyet Jézus tisztán megfogalmazott, beteljesített és kifeszített a fejünk fölé. Arra születtünk, hogy mi is képesek legyünk ennek teljesítésére. Derűs bizalommal kell gondolnunk arra, hogy Jézus naponta megújítja köztünk a maga egyetlen áldozatát, amelynek mi is részesei lehetünk. Ezért amire magunktól gyöngék, kevesek volnánk, arra az utolsó vacsora átváltoztatott kenyere és bora: az ő Teste és Vére képessé tesz minket. Bízva Jézus segítségében, valamint Mátyás és a többi apostol közbenjárásában, törekedjünk arra, hogy méltók legyünk Istentől kapott hivatásunkhoz: az önfeláldozó szeretetből fakadó élethez!