Vízkereszt (Epifania = Urunk megjelenése) Iz 60,1-6; Ef 3,2-3a., 5-6; Mt 2,1-12
A szentmisén szoktunk-e találkozni Jézus Krisztussal? Milyen ajándékot szoktunk hozni neki?
Isten mindenkinek ki akarja nyilatkoztatni, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Azoknak a kívánságát is teljesíti, akik úgy gondolkodnak, hogy ha fontos Istennek a velem való találkozás, akkor majd üzen.
Isten mindenkinek ad hívó jeleket. Ezek lehetnek életünk pozitív eseményei, a lelkünk mélyén megélt öröm, vagy éppen életünk megrázó történései, vagy valamilyen hiányérzet, lelki fájdalom, betegség, öregség, egyedüllét, vagy társas magány, amikor valaki egy családban vagy egy közösségben érzi magát egyedül, vagy amikor úgy érzi, hogy rá nincs szükség, stb.
A hívó jelre azonban feltétlenül el kell indulni. A tudós papok úgy gondolták és megelégedtek azzal, hogy mindent tudnak, ezért nem keltek útra. Pedig az a hit, amely nem indít útra, lassanként elhal. A hit eseménye az üdvtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a Szentírásban, mint útra kelés. Ez olykor fizikai helyváltoztatással is járt, mint pl. Máté apostol és evangélista esetében, akinek evangéliumából a mai részletet olvastuk. De leginkább a régi életmódból való kivonulást = változtatást jelent.
Megesik, hogy készségesen útra kelünk, aztán egyszer csak eltűnik a jel, és elbizonytalanodunk. Ne feledjük, hogy egyedül nem lehet rátalálni Jézusra. A bölcsek sem egyedül találták meg az Üdvözítőt! Nekünk is szükségünk van egymás segítségére is. Aztán rendszeresen el kell jönnünk a szentmisére, amely a Krisztussal való találkozás legbiztosabb színhelye. Ilyen legyen majd a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is, amikor a minden égtáj felől érkező hívőkkel az Oltáriszentségben jelenlevő Jézus körül jövünk össze, hogy egymás hitén kölcsönösen megerősödjünk.
Illik valamilyen ajándékot is hozni Istennek.
Legszemélyesebb ajándékunk, ha neki adjuk bűneinket.
Ajándékozzuk meg őt legdrágább kincseinkkel is:
– hitünk aranyával, mellyel elismerjük az ő Istenségét, és elfogadjuk Istentől kapott küldetésünket,
– állhatatos imádságunk tömjénillatával, hogy félelmeink és aggódásaink közepette sem adjuk fel a reményünket Benne, aki mindig hűséges hozzánk,
– és áldozatos, megbocsátó és a sebeket egyedül gyógyító szeretetünk mirhájával, melyet tőle tanulunk, és amelyhez mindig tőle kérünk és kapunk erőt.
Megtapasztalhatjuk, hogy Jézus felénk is azzal az áldó és gyógyító tekintettel fordul, mint a bölcsek felé, és ráadásul azt akarja, hogy vigyük Őt magunkkal!
Mert ahogyan a bölcsek hódolatukból felállva más úton tértek vissza otthonaikba, úgy nekünk is Krisztussal együtt, megújult, újjáteremtett szívvel, egymáshoz és életünkhöz való viszonyulásaink megújításának vágyával kell visszatérnünk otthonainkba! Legyen érezhetővé magunkban és környezetünkben, hogy Krisztussal együtt járunk már ebben a világban, és majd együtt lehessünk Istennel és egymással az örök boldogságban is!