December 26. Szent István első vértanú
ApCsel 6,8-10.,7,54-59; Mt 10,17-22
Mit tehetünk (és mit teszünk!) azért, hogy Krisztus rajtunk keresztül lépjen be a világba, mint irgalmas Üdvözítő?
Furcsának tűnhet, hogy a karácsony utáni napon nem Jézus születését ünnepeljük, nem róla elmélkedünk. Jó tudni, hogy Jézus születésének ünnepéről a legkorábbi adat csak 221-ből való, míg Szent István diakónus liturgikus ünneplése már a legrégebbi kalendáriumokban is december 26-án volt. Amikor karácsony ünnepe később, a negyedik században az egész világon elterjedt, akkor sem érezték úgy, hogy Szent István első vértanú ünnepét máshová kellene tenni. Sőt, nagyon jó helynek tartották karácsony másnapját, hiszen már bőven szereztek tapasztalatot arról, hogy Jézus befogadása ellenállásba ütközik.
Szent István jó példa arra, hogy ha engedjük magunkban megtestesülni Isten Igéjét, akkor a világgal való találkozásunk alkalmával szükségképpen velünk is az történik, mint Krisztussal és Istvánnal. – ! Ilyenkor nem vitatkozni kell, hanem tanúságot tenni Jézussal való egységünk mellett.
A szentség: alapvető készség arra, hogy Isten Lelkének segítségével egyre jobban Jézus Krisztust öltsük magunkra. Bennünk kell testet öltenie Isten Igéjének úgy, hogy már itt a földön Istennek teljesen be kell töltenie minket! Így tudunk tanúságot tenni Isten irgalmas, megbocsátó szeretetéről, és ez által tud rajtunk keresztül eljutni Krisztus minden emberhez, mint Üdvözítő.
! Ne feledjük, hogy mi is az Isten megbocsátásából születünk újjá. Nemcsak a keresztségben, hanem valahányszor bocsánatot nyerünk, a szívünk megújul, újjászületik. A hitünk szerinti életben minden előre tett lépés Isten irgalmasságának jegyét hordozza magán. Ha fejlődni akarunk a hitben, mindenekelőtt be kell fogadnunk Isten bocsánatát. A megbocsátással gyógyul meg a szívünk és éled fel a szeretetünk.
! Megbocsátani mindig nagyon nehéz. Hogy meg tudjuk bocsátani az elszenvedett kisebb-nagyobb sérelmeket, a saját szívünknél kell kezdeni. Csak akkor tudjuk legyőzni a bennünk forrongó indulatot, ha Isten irgalmasságára bízzuk azokat, vagyis ha imádkozunk azokért, akik megbántottak minket. Aztán felfedezzük, hogy a megbocsátásért vívott belső harcunk megtisztít a rossztól, és hogy az imádság és a szeretet kiszabadítanak minket a harag láncaiból.
István diakónus eljutott arra a csúcspontra, ahová az ember egyáltalán eljuthat. Haláltusája közben már nem saját üdvösségéért imádkozott, hanem gyilkosainak az üdvösségéért.
! Istvánnak érdemes volt élnie és meghalnia, mert megkapta élete legnagyobb ajándékát, az üdvösséget, de ugyanakkor ő is egy nagy ajándékot adott Istennek és az embereknek: Sault, a későbbi Pál apostolt szerezte meg Krisztus ügyének és az Egyháznak.
Kövessük Krisztust és Szent István első vértanút, hogy mi is Isten irgalmas szeretetét tudjuk továbbadni azoknak, akikkel együtt élünk, vagy akikkel találkozunk!