Évközi 31. hét, hétfő – Lk 14,12-14
Igyekszünk-e meghálálni Isten irántunk való jóságát és irgalmas szeretetét? Ezt hogyan tesszük?
A mai evangéliumi részlet nemcsak arra szólít fel, hogy a jót ne az emberi viszonzásért tegyük, hanem feltárja azt is, hogy miért kell jónak lennünk. – Azért, mert az Isten jó hozzánk.
Emlékezzünk arra, hogy mi lett a következménye annak, amikor a meghívottak nem becsülték meg a királyi ember menyegzős lakomájára szóló meghívást! Végül a király kiket hívott meg? „Menjetek ki a keresztutakra, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre!” (Mt 22,9) Hadd ne részletezzem, hogy kiket lehetett találni (akkor is) az útkereszteződéseken! – De emlékezzünk arra is, hogy akadt közülük, „aki nem volt menyegzőre öltözve”. Az ő sorsát is ismerjük. Annak a résznek csak a záró mondatát idézem: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14)
! Mi nem tudjuk méltó módon meghálálni és viszonozni Isten nagy szeretetét (Krisztus kereszthalálát, és azt, amit személyesen velünk tesz, ahogyan segít minket az üdvösség útján, és földi életünk végén megajándékoz az örök boldogsággal). Bizony, Isten mindig többet ad nekünk, mint amennyit megérdemlünk, és mi mindig adósai maradunk Istennek.
A mai evangéliumban Jézus azt kéri tőlünk, hogy Istennek ezt a nagy szeretetét utánozzuk embertársaink iránti önzetlen, áldozatos szeretettel. Ne azért tegyük a jót, hogy majd viszonozzák! Legyen számunkra természetes, hogy tesszük a jót, állandóan. Így leszünk hálásak Isten nagylelkű irgalmasságáért, így leszünk hozzá méltó, igazi gyermekei, és nemcsak ajándékokat osztó, cselekvő segítőkészségünkben megnyilvánuló, hanem az emberek iránti türelmes, irgalmas szeretettel.
A mai evangéliumi részlet utolsó mondatában az önzetlenül adakozóknak, akik nem várnak tetteikért viszonzást, ezt mondja a mi Urunk: „Boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat” (Lk 14,14).
Az isteni jutalmazásba vetett remény nem ábrándozás a számunkra, nem olyan ígéret, amely nem fog teljesülni. Azért remélhetjük a jutalmazást, mert Isten nem hálátlan.
Az emberek könnyen elfelejtik a jó cselekedeteket, megfeledkeznek jótevőjükről. Isten viszont nem hagyja jutalom nélkül a legkisebb jótettünket (a pohár vizet) sem. Ő nem marad hálátlan, és Őt nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. A tiszta szívből fakadó legkisebb jó cselekedetért is számíthatunk a mennyei jutalomra.
Az igazi, méltó hálaadásban Krisztus siet a segítségünkre az Eucharisztiával, amely a nevében hordozza, hogy hálaadás. Legyen a magunk részéről minden szentmise tudatos hálaadás az Atyának!