November 2. Halottak napja – Tessz 4,13-18; Jn 11,17-27
Hogyan kell fogadnunk hozzátartozóink halálát?
Az elmúlás mindnyájunkat szomorúsággal tölt el. Jézus, az Élet, mint ember, maga is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. Ő is megrendült a halál kérlelhetetlen ténye előtt. De mint Isten Fia, isteni tekintéllyel kijelentette: „Aki bennem hisz, még ha meghal is, élni fog”.
Szent Ágoston megjegyzi, hogy „Jézus életet is hirdet, és a halált sem tagadja.” Jézus sírásáról pedig azt állítja: „Jézus nem a halottat siratta, hiszen feltámasztotta, hanem a halált siratta, az első bűn büntetését. Mert ha nem lett volna bűn, akkor halál sem lett volna. A test halála csak a lélek halálát követte. A lélek halála pedig amiatt következett be, hogy az ember elhagyta az Urat.” Úgy is lehetne mondani, hogy Jézus Lázár sírjánál nem csak a barátját siratta, ahogy mi szoktuk siratni halottainkat és talán magunkat a veszteség miatt, hanem az egész emberi sorsot, amely a bűnnel érdemelte ki ezt a büntetést.
Jézusnak a miénktől eltérő szemlélete megnyilvánul a vigasztalásában is. Mi együttérzésünket és részvétünket szoktuk kifejezni az elhunyt hozzátartozóinak. Jézus azonban nem ezt tette, hanem Lázár gyászoló nővérét arra biztatta, hogy higgyen benne. Mert „Aki bennem hisz, még ha meghal is, élni fog.” Nekünk is csak ez lehet a vigasztalásunk, és mi is csak a föltámadás hitével tudjuk vigasztalni a gyászukban szomorkodókat.
Amikor Pál apostol azt írta, hogy „Ne szomorkodjatok úgy, mint a többiek, akiknek nincsen reményük” (Tessz 4,13), nem azt akarta üzenni, hogy ne bánkódjatok, hanem azt, hogy „ne úgy bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” Mert természetes, hogy szomorkodunk szeretteink elvesztésén. Hiszen ha valóban szeretjük egymást, akkor a legnagyobb boldogságunk az, ha együtt lehetünk egymással, és ez a halállal megszakad. De mi nem úgy szomorkodunk, mint akik nem hisznek az örök életben. A mi szomorúságunkba a feltámadás reménye vegyül: ha Jézusban halunk meg, akkor örökké az Úrral leszünk, és örökké együtt leszünk egymással is, sokkal jobban, mint a földi életünkben.
Szeretteink halálakor jogos és helyénvaló a gyászunk és a fájdalmunk. Mert ha valakit igazán szeretünk, igen fájó érzés az, amikor tudomásul kell vennünk, hogy ebben a földi életben többé már nem lehetünk együtt. Ezért mindent képesek vagyunk megtenni azért, hogy néhány évre, vagy akár csak néhány napra is meghosszabbítsuk szeretteink életét, hogy ebben a földi életben is minél tovább együtt lehessünk és szerethessük egymást. Pedig sokszor a nagyon szenvedő hozzátartozónknak már a megváltást jelentené a halál.
Erős hitre van szükségünk annak elfogadásához, hogy röpke földi életünk csak olyan, mint a magzati lét: halálunkkal születünk meg az igazi, örök életre. Ebben a hitünkben erősítsen meg minket a Halottak napja!
Nemcsak ma, hanem földi életünk minden napján imádkozzunk és tegyünk meg mindent azért, hogy a boldog örök életben is együtt lehessünk szeretteinkkel!