Évközi 26. hét, szombat – Lk 10,17-24
Mit tartunk a legfontosabbnak, amit életünkben szeretnénk elérni? Értékes és céltudatos-e az életünk?
Akkor értékes és értelmes az életünk, ha értékes cél(oka)t tűzünk ki magunk elé, és a közbeeső céljaink sorozatát a legfontosabb céljaink megvalósulásának szolgálatába állítjuk. Újra és újra érdemes tudatosítani magunkban, hogy mit tartunk a legfontosabbnak az életünkben, amiért érdemes küzdeni, és a részcélok elérésének fontossági sorrendjét is meg kell állapítanunk. Ehhez arra is szükség van, hogy legyen értékrendünk. Sohasem felejtem el azt a rajzot, amelyet egy újságban láttam. Egy idős férfi tolókocsiban ült, a kocsit egy ápolónő tolta, a mögöttük levő házra az volt felírva, hogy Szociális otthon. A kép alá pedig ez volt írva: „Mindent elértem, amit fontosnak tartottam az életben: nő, kocsi, ház.”
A mai evangéliumban az igehirdetésből visszatérő tanítványok nagy örömmel számoltak be Jézusnak a sikereikről: „A te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk. Ő így válaszolt: ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”
Jó, ha minket is eltölt az a vigasztaló tudat, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a sátán uralmának, mert Jézus hatalma nagyobb. De Jézus szerint annak kell igazán örülnünk, hogy megismerhettük az Atyát és a Fiút.
A mai evangéliumi részletben újra hallhattuk, amit Assisi Szent Ferenc atyánk ünnepi evangéliumában is hallottunk, hogy Isten a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki magát. A kicsinyek ismerik meg Istent, mert ők nem önteltek, nem követelődzőek a szeretet bizonyítékait illetően. Nem írják elő, hogyan szeresse őket az Isten. Assisi Szent Ferenc szerint a kicsinyek tökéletessége: az üresség és a szegénység, amelyet meg kell teremtenie magában az embernek, hogy be tudja fogadni az Istent. Ennek érdekében az első lépés: mindent ki kell seperni. Nemcsak a bűnöket, hanem a bűnök miatti szorongásainkat is. Csak így jutunk el az igazi békére.
Hiszünk-e Isten szeretetében? Ennek öröme tölti-e be az életünket? Vagy még mindig kételkedünk, és késedelmesek vagyunk a hitre és a szeretetre? Kell-e még számunkra bizonyíték? Mennyire értékeljük, hogy a világ legnagyobb kincse: az Isten a miénk lehet? Azt tartjuk-e a legfontosabbnak, hogy nevünk föl van jegyezve a mennyben? Igyekszünk-e olyan értékes életet élni, hogy elérjük célunkat: az üdvösséget, a boldog örök életet? Arra kaptunk meghívást és küldetést, hogy rajtunk keresztül, a mi áldozatos, gondoskodó szeretetünk által, a keresők és kételkedők is megtapasztalják Istennek irántuk való szeretetét. Igyekszünk-e ezt a küldetést teljesíteni? Arra törekedjünk, ami a legfontosabb: hogy már földi életünkben is közösségben, vagyis egyre élőbb, egyre személyesebb kapcsolatban legyünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, ezzel együtt másokkal is, és akkor ez majd folytatódik az örök életben!