Évközi 24. hét, szerda – Lk 7,31-35
Engedelmeskedünk-e Jézus bűnbánatra és örömre szóló felhívásának?
A mai evangélium szerint Jézus nemzedéke nem fogadta el sem János bűnbánati felhívását, sem Jézus örömhírét. A Keresztelőt szélsőségesen kemény aszkéta-élettel vádolták, Jézust pedig, aki együtt evett-ivott az emberekkel, hogy szót értsen velük, falánk és borissza embernek emlegették, csak hogy az ő szavát is hallatlanra vehessék, és ne kövessék.
I
smerjük el, hogy bizony, mi is tudunk olyanok lenni, mint az utcán őgyelgő makrancos gyerekek, akik mindig mást akarnak játszani, mint amit társaik javasolnak! Hiába akarnak lakodalmast játszani, amazok nem táncolnak, hiába akarnak temetést játszani, társaik nem jajgatnak. Sokszor lehetünk tanúi annak, hogy semmilyen kezdeményezés nem képes kimozdítani az embereket (esetleg minket se) az abszolút kedvetlenség, érdektelenség és közömbösség állapotából.
Esetleg nem is vesszük észre, hogy mi is játékrontók, vagy hervasztók vagyunk. Amikor valakiről, vagy valamilyen helyzetről jót mondanak, rögtön feltámad bennünk az ellenvetés és a kifogás: igen, de…! Hány jókedvű próbálkozást megdermeszt a közöny, sokszor egyetlen fanyar, elutasító szó, legyintés! Akiknek nincs kedvük együttműködni a többiekkel, de azért ott ülnek a többiek között, és az elutasításuk fölényesnek, okosnak látszik. Mellettük gyerekességnek tűnik a jókedv, amely ezért aztán lelohad a többiekben is.
Vigyázzunk, ne legyünk játékrontók vagy hervasztók, semmi jónak az elrontói! Ha hibákat keresünk másokban, akkor biztosan fogunk is találni, sőt, még a jót is rosszra tudjuk magyarázni, és talán éppen ebből kiindulva találunk kifogásokat is, hogy mi miért nem tesszük a jót. Főleg ne legyünk játékrontók Isten nagy játékában, amikor Jézus bűnbánatra és az örömre szólít fel minket! Vegyük komolyan a bűnbánatot, melynek következménye a megtérés, a megtérésnek az eredménye pedig a megújulás és az öröm!
Nem arról van szó, hogy hunyjunk szemet a hanyatlás és a romlás nyilvánvaló tünetei fölött! De mindennek csak a hervasztás lenne az eredménye, ha nem neveznénk meg az okot. Az ok pedig nem más, mint Isten parancsainak, főleg az önzetlen és áldozatos szeretetnek az elhanyagolása. NB! Az önzés ront el mindent!
Örömmel, játékos jó kedvvel, jóízűen végezzük azt a szolgálatot, amellyel az Isten bíz meg minket! Működjünk együtt a Szentlélekkel, Jézussal és egymással!
Jól használjuk fel, jól kamatoztassuk Istentől kapott talentumainkat, nem feledve, hogy azokat nem a magunk javára kaptuk, hanem azoknak a szolgálatára, akiket Isten bízott ránk. Nem vagyunk a magunkéi, hanem Istenéi vagyunk, Isten pénzecskéi. Ha szeretjük Istent, akkor szeretettel törődünk azokkal, akiket Isten ránk bíz. Nem az a fontos, hogy ők hálásak legyenek érte. Örüljünk annak, ha szolgálatunkat elfogadják! Az legyen számunkra a fontos, hogy életünk végén Istentől kapunk dicséretet és jutalmat!