Évközi 23. hét, szerda – Kol 3,1-11; Lk 6,20-26
Boldogok vagyunk-e? Tudjuk-e, hogy mi adja, illetve mi akadályozza meg a boldogságunkat?
A boldogság vágya minden ember lelkében ott van, és kiirthatatlan. A boldogtalanságba nem lehet beletörődni: fáj, kínoz, megbetegít. Az életöröm hiánya depresszióssá tesz, magányba és kétségbeesésbe kerget.
A filozófusok és a teológusok véleménye szerint a boldogság egyrészt használhatatlan cselekvési elv, másrészt a földi boldogság csak látszat-beteljesedés az Isten által adható üdvösséghez képest. Ennek ellenére „Minden ember boldog akar lenni”, olyan, aki a szíve mélyén megelégedett és nincsenek beteljesületlen vágyai. Éspedig már itt a földön. De ehhez két nagy problémára kellene megoldást találni: a szenvedés, és a halál.
Aquinói Szent Tamás szerint „A boldogság
- a meglévő értékeknek és szeretett személyeknek az elvesztés félelme nélkül való birtoklása,
- és az a bizonyosság, hogy az értékek soha nem fogynak ki, a szeretett személyek pedig halhatatlanok.”
Ebből két tény következik:
- Pusztán a földi értékek nem adnak boldogságot.
- Örök élet és Isten nélkül nincs boldogság.
Vörösmarty Mihály is fölteszi a kérdést: „Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? Hír? Gyönyör?” Ugyanazokat sorolja fel, amelyek a mai szentlecke: a paráznaság, az érzéki vágyak, a bűnös kívánságok, a kapzsiság. Széchenyi István mondta: „Csak az önös hibázza el az életét”. Az önző ember boldogtalanná lesz.
Általában jobban ismerjük Jézusnak a nyolc (vagy kilenc) boldogságról szóló tanítását, mint a mai Lukács evangéliumban felsorolt négyet. Mindegyik szerint egyedül Isten képes megadni az embernek a boldogságot. Boldogtalanok azok, akik ebben az életben akarják megtalálni a boldogságukat, és nem hisznek az örök életben. Csak azok lehetnek boldogok, akik napi problémáikban, szenvedéseikben sem feledkeznek meg arról, hogy az Isten szeretetre és boldogságra teremtette az embert. Itt a földön pedig a szeretet és a boldogság összetartozik a kereszttel és az áldozattal. Mert a szeretetből fakad a boldogság, a szeretet mértéke pedig az áldozat, az áldozat viszont mindenkor fáj. Ha nem szeretek valakit, nem hozok érte áldozatot. Ha kicsit szeretek valakit, kevés áldozatra vagyok hajlandó. Ha nagyon szeretem a másikat, akkor nem méricskélek, hanem minden áldozatra hajlandó vagyok. De értelmét veszítené minden áldozat és szenvedés, ha úgyis meghalunk, és ezzel mindennek vége.
Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, amit minden szentmisében mond a pap, amikor áldozás előtt felmutatja a Krisztus Testévé átváltoztatott Szentostyát: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya!” Ő szeretetből nemcsak meghalt értünk, hanem föl is támadt a halálból, és nekünk is örök életet ad. Bízhatunk Benne.
A boldogság biztosítéka tehát maga az Isten. Nyugtalan, vagyis boldogtalan a mi szívünk, amíg Benne meg nem találjuk a boldogságunkat.