Évközi 21. vasárnap C év – Iz 66,18-21; Zsid 12,5-7, 11-13; Lk 13,22-30
Minden erőnkkel és képességünkkel viszonozzuk-e Isten irántunk való szeretetét?
Arra a kérdésre, hogy „kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?”, Jézus az adatszerű felvilágosítás helyett cselekvési, magatartási szabályt ad: „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni!” Ez a fontos, minden más lényegtelen. A számítgatás (a csüggedés vagy elbizakodás) helyett tevékenységre biztat. Bármilyen adatszerű válasz alapot jelenthetne a restség igazolására. Mert ha az derülne, ki, hogy kevesen üdvözülnek, akkor azt mondhatná valaki, hogy minek igyekezzek, én úgysem reménykedhetek. Ha viszont azt mondta volna Jézus, hogy sokan, akkor szintén megindulhatna a hamis számítgatás: a sok közé majdcsak becsúszok valahogy, erőfeszítés nélkül is. Pedig az a fontos, hogy minden erőnket, figyelmünket, képességünket a kegyelemmel
való együtt-munkálkodásunkkal latba vetve úgy igyekezzünk az üdvösségre jutni, ahogyan a szűk kapun igyekeznek átjutni az emberek, személyes erőfeszítések árán, komoly áldozatokat vállalva.
Az életre mindig szűk kapu vezet. A testi életre való születéskor is, a felnőtté válásra, vagyis a szabadságra, a több és gazdagabb életre, a teljes mélységükben felvállalt emberi kapcsolatokra is. Ebben a földi életben folyamatos újjászületéseken átmenve kell végül megszületni egyedül az Isten számára.
Isten Országának lényege: Isten és az ember közötti, valamint az ember és ember közötti szeretetkapcsolat. Isten a maga részéről mindent megtesz ezért a kapcsolatért. Az Ő szeretetének ingyenes ajándéka már a földi életre való megszületésünk is, még inkább az Ő életében való részesedésre, az örök életre szóló meghívás. Isten irántunk való ingyenes szeretetét el kell fogadnunk és viszonoznunk kell. Ennek a viszonzásnak a cselekedeteinkben is meg kell nyilvánulnia.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy jogosultak az üdvösségre és követelődznek: „Uram! nyisd ki nekünk!” De az ajtó zárva marad. Ez azt jelenti, hogy ők az Úr családtagjainak tekintik magukat, de a valóságban nem az ő hozzátartozói. Hányan esznek-isznak Jézussal: a szentmisén hallgatják szavát, szentáldozáshoz is járulnak, imádkoznak, miközben életvitelük távol áll az evangélium követelte gyakorlattól! Jézus nem ismeri őket övéinek, sőt gonosztevőknek nevezi őket, mivel nem cselekszik a jót. Nem elég, hogy ott voltunk, ahol a misét tartották és az igét hirdették. Az sem elég, ha csak mondtuk az imát, de nem alakult ki személyes, mély kapcsolat köztünk és Jézus között a Szentlélek által, és ha nem fakadtak Isten akarata szerinti cselekedetek ebből a szeretetkapcsolatból. Jézusnak a szűk kapuról szóló hasonlata nem tülekedésre és lökdösődésre akar felszólítani, hanem éppen ellenkezőleg: az előzékeny, szolgáló szeretetre, mert „így lesznek az utolsókból elsők”, és ők foglalnak helyet Isten Országában.