Évközi 20. hét, péntek – Mt 22,34-40
Milyen érzelmek, indulatok, vágyak töltik be szívünket?
Nehéz meghatározni, és nehéz hiteles mércét adni annak megállapításához, hogy kinek mennyire értékes a személyisége. Sokatmondó, hogy kinek milyen az értékrendje, szabályrendszere. (Van-e egyáltalán?)
Jézus korában a görögök már büszkék voltak az erkölcsi alapelveikre, amelyekből a többi erkölcsi szabályt levezették. Jézus korában azok a zsidó írástudók is ilyen szabályrendszer megalkotására törekedtek, akik az ószövetségi Szentírásban 248 pozitív parancsot tartottak számon („ennyi csontja van az embernek”) és 365 tilalmat („egy évben ennyi nap van”), ez összesen 613. Ezekkel a számokkal azt akarták kifejezni, hogy az Istentől kapott parancsokat (= szabályokat) az embernek minden képességével (minden porcikájával) és minden időben (az év minden napján) meg kell tartani. De hogy melyik parancsnak mekkora a súlya (= milyen fontos), ennek eldöntésébe akarták Jézust belevonni.
J
ézus két alapvető parancsot emelt ki, amelyek az embernek az Istenhez és az embertársaihoz való viszonyát foglalják össze. Ennek a két parancsnak a lényege: a kötelező szeretet, amely nem változó, nem múló érzelem, hanem meg nem szűnő jóakarat és áldozatkészség. Jézus azt mondta róluk, hogy „e két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták”, ami azt jelenti, hogy ez a két parancs a kinyilatkoztatás összefoglalása. Röviden összefoglalva: mindenkiben legyen meg a szeretet Isten iránt, az Isten szeretete miatt legyen hajlandó embertársát is elfogadni.
Jézus nemcsak egymás mellé helyezte az istenszeretetet és a felebaráti szeretet parancsát, mint a két legfontosabb parancsolatot, hanem úgy beszélt róluk, mint egyetlen parancsolat két, egymást kiegészítő vonatkozásáról. Ezt fogalmazza meg János apostol első levele: „Ezt a parancsot kaptuk tőle: aki az Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,21) Ezt a mondatot értékes őskeresztény kommentárnak is vehetjük a Jézus szájából származó kettős főparancsolathoz.
A két szeretet-parancs effajta összekapcsolása azért jelentős, mert egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy aki Istent szereti, annak a felebarátját is szeretnie kell. Szent Ágoston nagy dilemmái közé tartozott, hogy miért kell szeretni minden embert, még az elvetemült gazembereket is. Egyszerűen azért, mert az Isten egész lénye tiszta szeretet, és ilyen szeretetre (az Ő képére) teremtett minket.
Amikor Jézus a két parancsolatot összekapcsolta egymással, akkor ezezl Isten akaratát nyilvánította ki, és új mércét adott. Ilyen értelemben beszélt az utolsó vacsorán arról, hogy „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34) Az új mérce: az Isten, hiszen azt is mondta, hogy „Amint engem szefret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9) Isten szeretetével szeretni egymást: ez a boldog élet alapja és forrása.