Évközi 20. vasárnap C. – Lk 12,49-53
Élénken lobog-e szívünkben az Isten iránti szeretetnek a tüze? Nem vagyunk-e lanyhák, vagy közömbösek?
Amikor Jézus azt mondta, hogy „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon.”, akkor Isten személyes jelenlétére gondolt. A tűz ugyanis Mózes égő csipkebokrától kezdve a pünkösdi tüzes lángnyelvekig mindig Isten személyes jelenlétének a jele a Szentírásban.
A keresztségben a Szentlélek által már bennünk is felgyulladt Isten jelenlétének tüze, de akkor még nem lángolt. Engednünk és akarnunk kell, hogy lángra lobbanjon szívünkben a Szentlélek által hozott tűz, és szüntesse meg bennünk a sötétséget, a hideget és a tehetetlenséget, gyújtson világosságot, adjon melegséget és erőt, amely energiát fejleszt!
Az Isten szeretetének a tüzét nemcsak meg kell gyújtani, hanem állandóan gondozni és táplálni is kell a szívünkben, különben fönnáll a kiégés veszélye! Még az Isten ügyének szolgálatában is beállhat a tűz hiánya! Mindenféle tűzre igaz, hogy amelyik tűzre nem tesznek tüzelni valót, az a tűz egy idő után kialszik. Ilyen a gyűlölködés és a harag, a háborúskodás tüze is, de ilyen az istenszeretet, sőt az Isten jelenlétének a tüze is.
Nem szabad engednünk, hogy a közömbösség és lanyhaság legyen úrrá rajtunk! Ez nagyobb baj, mint a súlyos bűn, mert a lanyhaság nem egyszeri tett, hanem állapot. A Jelenések könyvében mondja az Úr: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. .. Mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.” (Jel 3,15-16) A tehetetlenség, az elfásultság és a lehangoltság érzése helyett fogadjuk meg szent Pál biztatását: „A buzgóságban ne lankadjatok! Legyetek tüzes lelkületűek! Az Úrnak szolgáltok!” (Róm 12,11)
Ahhoz, hogy kiszabaduljunk a lagymatagság és közömbösség fogságából, vagy másképpen szólva: hogy a füstölgő mécsbelek lángra kapjanak, illetve a hamu alatt lapuló zsarátnok (= hamvadni kezdő parázs) fellobbanjon, vagyis hogy kapjon lángra bennünk az apostoli buzgóság tüze, szükség van mindig a mi imádságunk fájára! Imádkozni ugyanis azt is jelenti, hogy fát teszünk a tűzre.
Néhány évtizeddel ezelőtt Mátraverebély-Szentkúton egy „Nagyboldogasszony nagybúcsú” alkalmával az éjszaka közepén, amikor a hívek azt gondolták, hogy a hosszú gyóntatásokban elfáradt papok már mind elmentek néhány órácskára aludni, az egyik előimádkozó palóc asszony azt az imaszándékot mondta be, hogy „Most imádkozzunk a lagymatag papokért!” (azaz: hogy ne legyenek a papjaink lanyhák = lagymatagok).
A zsolozsmában éppen tegnap (a III. hét szombatján) a déli imaóra könyörgésében imádkoztuk: „Add meg nekünk, Istenünk, örök szereteted égő fényét, hogy mindenkor szereteted tüze hevítsen minket, és osztatlan szívvel szeressünk téged mindenek felett, testvéreinket pedig teérted! Krisztus, ami Urunk által!”