Augusztus 8. Szent Domonkos – 2Tim 4,1-5; Mt 5,13-16
Mennyire vagyunk tudatában annak, hogy mi a hivatásunk (= küldetésünk) a világban?
Szent Domonkos 1170-ben Spanyolországban született, gazdag és vallásos nemesi családban. Bolognában halt meg 1221-ben. Szent Ferenc atyánk kortársa volt, személyesen is találkoztak.
7 éves korától kezdve pap nagybátyja nevelte. Tőle került a palenciai egyetemre, ahol 10 évig teljesen a bölcseleti és teológiai tanulmányoknak élt. Már 28 éves korában kanonok lett.
Püspökével többször járt diplomáciai küldetésben, és egy ilyen alkalommal találkoztak Dél-Franciaországban azokkal a pápai követekkel, akik az albi eretnekségek megszüntetésén tanácskoztak. Ekkor határozta el, hogy teljesen az igehirdetésnek és az eretnekek megtérítésének szenteli az életét. Kifejezetten az apostolkodás céljából megalapította a „Prédikátorok Rendjét”. Szakítva a megszokott szerzet-típussal, eltörölte szabályaiban a helyhez kötöttséget, a kézi munka helyébe pedig a tudományok művelését állította, hogy a rend tagjai minél sikeresebben prédikálhassanak.
!
Mindegyikünknek meg kell találnia és meg kell fogalmaznia, hogy saját személyére szabottan milyen hivatást, illetve küldetést kapott Istentől. Ennek a lényege mindnyájunk számára ugyanaz: hirdetni az evangéliumot, és saját életünkkel tanúságot tenni róla. Meglepő (és igen nagy bizalom), amikor Jézus azt mondja rólunk, hogy mi vagyunk a világ világossága. János evangéliumában Jézus önmagáról állította, hogy „én vagyok a világ világossága” (8,12 és 9,5) Egyedül Isten a világosság, és egyedül Ő a biztonság. Mi annyiban és akkor vagyunk világosság és menedék, ha Jézushoz kapcsolódunk, mint az elektromos izzó, amely az energiaforrástól kapja világító erejét.
Amikor Jézus a föld sójának és a világ világosságának nevezett bennünket, ezzel azt a küldetést bízta ránk, hogy mi is képviseljük a világban az Atya jóságát, amit földi életében Ö képviselt.
A só ízt ad az ételnek, és egyúttal megőrzi a romlástól. Ha nem a saját hasznunkat és saját dicsőségünket keressük, hanem jóízűen tesszük a jót, mert az Atya is jóságos hozzánk, akkor Őt dicsőítjük meg. Az önzetlen jótettek teszik életünket ízessé, vagyis ehetővé, követhetővé, jó példává, erőt adóvá mások számára. Mert az önzés ront el mindent, a jó példa pedig igenis erőt ad és vonzó.
Az üdvösségünknek az a feltétele, hogy megismerjük és elfogadjuk Istennek ránk vonatkozó tervét, amely elsősorban az Ő szeretetének elfogadását és viszonzását foglalja magában. Ha szeretjük az Istent, akkor teljesítjük akaratát. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ebben kell nekünk is közreműködnünk: ez a mi hivatásunk és egyben ez a küldetésünk. Ha igazán szeretjük Istent, akkor úgy kell szeretnünk azokat, akiket szeretteinknek hívunk, hogy mindent megteszünk azért, hogy velük együtt mindnyájan üdvözüljünk.