Évközi 15. vasárnap – Mtörv 30,10-14; Lk 10,25-37
Hiszünk-e az örök életben, és tudjuk-e, hogy az hogyan nyerhető el, vagyis személyesen mit kell tennünk érte?
A mai evangéliumban szereplő törvénytudó életünk legfontosabb kérdését teszi föl Jézusnak, aki minden kétséget kizáróan tudja a helyes választ arra a kérdésre, hogy „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Vallásos életünknek az a legfontosabb célja, hogy megismerjük és teljesítsük az örök élet elnyerésének feltételeit.
Jézus a főparanccsal válaszol, amely magában foglal minden törvényt. De fölmerül egy újabb kérdés: „Ki az én felebarátom?” Erre is mindegyikünknek személyesen kell válaszolnia, és a kérdésre adott személyes válaszunk felelet arra a kérdésre is, hogy mi a konkrét, személyes, egyéni feladatunk és küldetésünk.
Az elmúlt vasárnap meg kellett értenünk, hogy amikor Jézus a 12 tanítványon kívül másik 72 tanítványnak is adott apostoli küldetést, ez azt jelentette, hogy nekünk is az Ő apostolaivá, vagyis követeivé, képviselőivé kell lennünk a világban. A mi feladatunk (= küldetésünk) az, hogy miután meggyógyultunk, Jézus képviseletében nekünk kell a többiekkel irgalmasságot gyakorolnunk. De csak az tud igazán irgalmasságot gyakorolni, aki maga is irgalmasságban részesült. Ha nem tudjuk értékelni azt, hogy meggyógyultunk, ha vallásosságunk nem késztet arra, hogy embertársaink gondjával, bajával törődjünk, akkor hálátlanok vagyunk, és rossz úton járunk. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd válasz az írástudó kérdésére: felebarátunk minden ember, akinek szüksége van ránk, mindenki, akinek tudunk segíteni. Az üdvösség elnyeréséhez életbe vágóan fontos, hogy legyen szemünk és szívünk a környezetünkben élő szenvedő és segítségre szoruló emberek nyomorúságának meglátására és enyhítésére! Az aranyszabályt kell alkalmaznunk. Ne azt várjuk, hogy mások velünk szemben legyenek segítőkészek, megértők és irgalmasok, hanem azt keressük, hogy mi szolgál másoknak (elsősorban a legközelebbi hozzátartozóinknak és munkatársainknak) a javára és üdvösségére, és a szeretet leleményességével lehetőségünkhöz mérten segítsünk a rászorulókon!
A szamaritánus, aki a zsidók által egy lenézett népcsoport tagja volt, megvalósította a szeretet sokféle tettét: észrevette a bajba jutott embert, megesett rajta a szíve, sebeit megtisztította és bekötözte, teherhordó állatán a vendégfogadóba szállította, és gondoskodott róla. A két dénár, amelyet a szamaritánus átnyújtott a fogadósnak, kétnapi bérnek megfelelő összeget jelentett. Tehát nem valami világraszóló hősiességet tett, hanem csupán annyit, amennyi a másik megsegítéséhez éppen szükséges volt, hogy visszajöveteléig viseljék a beteg gondját. Így Jézus nem a tettének a rendkívüliségét emelte ki, hanem példaképül állította ennek a megvetett szamaritánus embernek a konkrét, praktikus segítségnyújtását, éppen azzal, hogy a követhetőségére tette a hangsúlyt.
Az örök élet elnyerésének a feltétele az, hogy mindenkivel szemben gyakoroljuk Isten irgalmasságát. Ehhez adjon nekünk Isten szeretetet és erőt!