Július 3. Szent Tamás apostol – Jn 20,24-29
Hiszünk-e Isten szeretetében, és hatékonyan tudunk-e tanúságot tenni róla?
Tamás apostol nem fogadta el társai tanúságtételét: nem hitte el, hogy Jézus valóban föltámadt és él.
Pedig a látás és tapintás nem lehet mindenkinek az osztályrésze. Jézus kijelentése szerint akik nem látnak, hanem csak a hallás (az igehirdetés által) hisznek, azok éppen olyan boldogok, mint akik látnak és úgy hisznek. Alapelv, hogy „A hit hallásból fakad” (Róm 10,17). Tamás első jelként azt kapta, hogy Jézus belelát a gondolataiba. Már azon is el kell gondolkodnunk, hogy Krisztus hallja, hogy Egyházának tagjai miről beszélgetnek. És feltámadása után is olyan odaadással törődik övéivel, mint azelőtt. Aztán az Úr Jézus a testén levő sebek nyomaival nemcsak azt akarta bizonyítani, hogy Ő él, hanem azt is, hogy halálosan szeret minket. A hitünknek mindig azon a meggyőződésen kell alapulnia, hogy Isten szólt, Ő nyilatkozott meg. Az Egyház szóban és írásban megőrizte a szemtanúk tanúskodását, s ezt mindig ki kell fejtenie ahhoz, hogy a hit ésszerű állásfoglalás legyen. De hitünk kialakulásához személyes bizonyosságra, megtapasztalásra is szükségünk van. Ahhoz, hogy erre Tamás apostolnak alkalma nyíljék, az is kellett, hogy fölkeresse társait.
A kinyilatkoztatásra épülő keresztény hit mindig abban való hit, hogy Isten a szeretet. Isten nem csupán az önmagától való, örökkévaló, mindentudó és mindenható Isten, hanem Ő a minket szerető, velünk törődő, a rólunk gondoskodó Isten. Hitünk lényegét így foglalta össze Szent János apostol és evangélista: „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne!” (1Jn 4,16). A hitetlenség mögött sokszor az Isten szeretetében való kételkedés és valamilyen csalódás húzódik meg. Ha valami miatt nem bízunk eléggé Isten szeretetében, és ha hiányosságokat tapasztalunk az egymás iránti szeretetünkben, akkor ezek a hitünk hiányát bizonyítják, és botrányt okoznak, a hit akadályát képezik mások számára. Ha nem viszonozzuk Krisztus szeretetét, vagyis ha nem szeretjük Krisztust mindenek fölött és mindennél/mindenkinél jobban, és nem tudjuk (nem akarjuk) úgy szeretni egymást, ahogy Ő szeretett minket, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy hiteltelen a kereszténységünk! De ha mások is megtapasztalják, hogy valóban szeretjük az Istent és egymást, akkor ez segítséget jelent másoknak is, hogy higgyenek az Istenben.
Higgyünk Isten szeretetében, és úgy tegyünk erről tanúságot, hogy úgy szeretjük egymást, ahogyan Jézus szeretett minket! NB! Az egymás iránti, egymással törődő, türelmes szeretetünkkel tudunk hozzájárulni a feltámadott Krisztusba vetett hit megerősítéséhez!
Tamás és a többi apostol példája is bizonyítja, hogy nélkülözhetetlenül szükségünk van a személyes megtapasztalásra, az érintésre. Ez a szentmisében, a szentáldozásban történik. Rajtunk múlik, hogy minden szentáldozásunk valóban személyes találkozás legyen a feltámadott Jézussal!
„A hit – meggyőződés arról (= megtapasztalása annak), amit nem látunk”. (Zsid 11, 1)