Nagyböjt 2. hete, szerda – Mt 20,17-28
Szerintünk milyen a sikeres és boldog élet?
Amikor Jézus a mai evangéliumban „bizalmasan közölte” tanítványaival, hogy „halálra ítélik, majd kiszolgáltatják a pogányoknak, megcsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítik, de harmadnapra feltámad”, a Zebedeus-fiúk elérkezettnek látták az időt arra, hogy biztosítsák maguknak az első helyeket Krisztus dicsőséges országában. A többi tanítvány „méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt”. Jézus azért hívta őket magához magyarázatra, mert tudta, hogy nem iránta való részvétből méltatlankodtak a „testvérpár viselkedése miatt”, hanem mert ők is vágytak az első helyekre, csak nem merték ezt kimondani.
Miután Jézusnak tapasztalnia kellett, hogy szenvedésének megjövendölése süket fülekre és érzéketlen szívekre talált, mondanivalóját úgy fogalmazta meg, hogy közben válaszolt a tanítványokat foglalkoztató kérdésekre is. Anélkül, hogy bármelyiküket megszégyenítette volna, nagy türelemmel munkálkodott értékrendjük átformálásán. Saját példájával is igyekezett tanítani őket. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.”
A tanítványoknak sokat kellett még fejlődniük ahhoz, hogy készek legyenek kiinni Jézus kelyhét. Tudjuk, hogy a tanítványok rangviszálya még az utolsó vacsorán is folyt. Jézus akkor is hasonló tanításban részesítette őket: „A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna.” (Lk 22,26) A lábmosással pedig a szolgáló szeretetre tanította őket: „Példát adtam nektek, hogy ti is hasonlóképpen cselekedjetek.”
A tanítványok csak Krisztus föltámadása után értették meg (és itt az ideje, hogy mi is megértsük!), hogy az igazi megtiszteltetés nemcsak az, hogy Krisztussal lehetünk az örök dicsőségben, hanem az is, hogy vele lehetünk a küzdelemben és a szenvedésben, életünk feláldozásában.
! Jézus követői között a nagyság nem dobogós helyet jelent, hanem az alázatos és áldozatos szolgálatban való elsőséget. Nem az a nagy, akinek nagyobb a rangja és sok szolgája van, aki azt várja, hogy minél többen nyüzsögjenek körülötte, hogy kiszolgálják, hanem az, aki mások javát keresi, aki azt tartja megtiszteltetésnek (= dicsőségnek), ha minél többen elfogadják a szolgálatát. Nekünk a szolgáló szeretetben, a nagylelkűségben kell versenyeznünk. Ebben a versenyben az lesz első, akinek a földi szolgálati rangsorban a rendfokozata a legutolsó.