Nagyböjt 1. vasárnapja C. – MTörv 26,4-10; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13 – Felkészültünk-e a kísértésekre?
Az ősi egyházi olvasmányos rendnek megfelelően nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértésének történetét olvassuk az evangéliumban. ! Ez nem szimbolikus leírás, hanem az emberségünkkel együtt járó realitás. Az Atya Jézust sem óvta meg a kísértésektől, mint ahogyan minket sem.
A sátán elsősorban Jézusnak az Atyával való kapcsolatát támadta meg. Arra kísértette, hogy a saját szempontjait helyezze az Atya akarata elé: saját szükségleteit (éhség), saját ambícióit és sikereit, hogy Istent is a maga szolgálatába állítsa. A sátán úgy viselkedett, mintha ő lenne az úr ezen a világon.
! A kísértéseknek fontos szerepük van életünkben. Alkalmat adnak nekünk a hitünkért vívott küzdelemre, arra, hogy megerősödjünk Isten iránti bizalmunkban. A sátán kísértése velünk kapcsolatban is elsősorban arra irányul, hogy megrendítse bizalmunkat az Istenben: hogy Ő nem a minket szerető jóságos Atyánk, hanem hideg-rideg, velünk nem törődő, minket sanyargató és fenyegető Isten. De nemcsak istengyermeki mivoltunkat támadja meg, hanem hivatásunkat, életállapotunkat, Isten és az emberek iránt való elköteleződésünket is.
Jézus megkísértései Lukács evangéliumában a sátáni kísértések alaptípusait jelenítik meg. János apostol első levelében ezeket meg is nevezi: „a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége”. (1Jn 2,16) A bűnök nagy része, amelyeket az ember elkövethet, valamiképpen ennek a háromféle csábításnak a hálójába való beleragadás.
A test kívánsága: az ember érzéki vágyainak, testi igényeinek kielégítését jelenti. A sátán először ebbe a hálóba akarja belegabalyítani Jézust, amikor arra biztatja, hogy változtassa a köveket kenyerekké, és lakjon jól. Az emberi test a belé ültetett vágyakkal, igényekkel együtt Isten jó alkotása, és nem a gonosz műve, mint ahogyan azok az anyagi, testi javak sem, amelyek ezeket az igényeinket kielégítik. Nem azzal van tehát a gond, hogy az ember vágyódik ételre, italra, kényelemre, pihenésre, stb., hanem azzal, hogy a sátán az emberben elhomályosítja az igazi célt: Isten és az embertárs szeretetét és önmaga helyes szeretetét.
Ugyanígy vagyunk a többi kísértéssel is, amikor erőfeszítések nélkül vágyódunk elismerésre, csodálatra, és a szolgálat helyett uralomra és gazdagságra törekszünk.
Van egy még veszélyesebb, alattomos, ingoványos, sőt mérgező terület, amelytől óvakodnunk kell, hogy el ne merüljünk benne. Az elszenvedett sérelmek és sebek gyógyulását a sátán meg tudja akadályozni és tovább mérgezi, vagyis táplálja a veszekedést, tartóssá teszi a gyűlölködést, olyan sebeket okoz, amelyek egyre nehezebben gyógyulnak be, sőt elfekélyesednek. Paolai Szent Ferenc írja, hogy „a sérelemre való visszaemlékezés a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, a lélekbe szúrt mérges tövis, az elme férge, soha el nem alvó gonoszság.”
Ezeket el kell kerülnünk!