Évközi 3. hét, kedd – Mk 3, 31-35 – Akarunk-e Jézushoz tartozni, és tudjuk-e, hogy mi ennek a feltétele?
Ha hozzátartozóink közül valaki nagy dicsőséget szerez magának, akkor büszkék vagyunk rá, ha pedig valamilyen szégyenletes dolgot művel, akkor vele együtt mi is szégyenkezünk. Így vagyunk azokkal is, akikkel akármilyen kisebb-nagyobb közösségbe tartozónak érezzük magunkat, legyen az akár olyan nagy közösség, mint egy nemzet.
A mai evangéliumi részletben Jézust azért keresték fel a rokonai, mert hibbantnak tartották őt, aki szégyent hoz rájuk. Feltehetőleg már akkor is élhetetlennek tartották, amikor ácsként dolgozott, mert biztosan szegény volt. Olcsón dolgozott, ráadásul a nála rendelt munka árából még sokat le is lehetett alkudni. Nem becsülték a jóhiszeműségéért. Amiatt is lenézhették, hogy harminc éves koráig nem nősült meg.
Az pedig, hogy a biztos megélhetést nyújtó szakma helyett vándor prédikátorságra adta a fejét, még jobban megerősítette a rokonokat abban a meggyőződésükben, hogy Jézus bolond. Elhatározták, hogy utána mennek és hazahozzák őt, ne hozzon még több szégyent rájuk. Bizonyára anyját is a rokonok beszélték rá, hogy menjen velük, és ő is segítsen Jézust hazahozni. Ezután mondta Jézus azokat a mondatokat, amelyeket hallottunk, hogy „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim? Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.”
Amit Jézus mondott, azt komolyan gondolta, és valóság van mögötte. Akik elfogadják őt, azokat Isten életében részesíti, tehát azokban ugyanaz az élet van, mint benne.
Szent Ferenc atyánk a hívőkhöz írt levelében hosszasan írt arról, hogyan lehetünk jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak.
„Jegyesei akkor leszünk, amikor a Szentlélek által a mi Urunk Jézus Krisztussal egyesül a hívő lélek. Testvérei akkor, amikor az Atyának akaratát teljesítjük, aki a mennyekben van. S anyja akkor, amikor az isteni szeretet, valamint a tiszta és őszinte lelkiismeret által szívünkben és testünkben hordozzuk őt, és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt.”
Mindezt röviden összefoglalva: azok tartoznak Jézushoz, vagyis Jézusnak azok a „rokonai”, akik szívükön viselik és megteszik az Atya akaratát. Az Atya akarata pedig az, hogy minden ember üdvözüljön.
Tegyük fel magunknak azt a kérdést, és legyünk őszinték magunkhoz, hogy akarunk-e Jézushoz tartozni? Megteszünk-e mindent a magunk és mások, például hozzátartozóink üdvösségéért? Megtiszteltetésnek érezzük-e, értékeljük-e, és jó érzéssel tölt-e el minket, hogy rokonságban, sőt egységben lehetünk Jézussal?
Ha igen, akkor mi ne csak hallgatói legyünk Jézusnak, hanem éljünk is úgy, ahogyan Ő tanítja nekünk! Akkor egységben lehetünk vele, és elmondhatjuk Szent Pállal: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20). Külön öröm, hogy akkor együtt lehetünk nemcsak vele, hanem az ő „rokonaival” is, és nemcsak itt a földön, hanem majd az örök életben is!