Évközi 2. hét, kedd – Kol 3,12-17; Lk 18,35-43
Imádkozunk-e állhatatos hitért és tökéletes szeretetért?
A mai evangélium a jerikói vak koldus állhatatos hitét és Jézusba vetett bizalmát állítja elénk példaképül. Ezt a hitet jutalmazta meg Jézus a gyógyítással. Ezekkel a szavakkal adta vissza szeme világát: „Láss! Hited meggyógyított téged”.
! A csoda megváltoztatta az életét. Már nem ült többé az út mellett, hogy alamizsnáért könyörögjön, hanem követte Jézust, aki minden más alamizsnánál értékesebbet, az Isten országát, és végül az örök világosságot adta neki. Sokan nem ismerik fel, hogy „vak koldusként” élnek, bezárva a maguk világába, vaksi szemekkel, süket fülekkel, önző szívvel. Ha nem ismerjük föl, hogy a legnagyobb megnyomorító erő a bűn, amely önmaga felé fordítja az embert, és amely lelki szemeink elől eltakarja a megbocsátó Istent, akkor nem halljuk meg Jézus hívó szavát, és életünk nagy lehetőségét szalasztjuk el. Ülhetünk életünk végéig lelki vakságunk árokpartján, bűneink koldusruhájában, tehetetlenségünk némaságában. ! Jézus meg tud gyógyítani minket is. Assisi Szent Ferenc imájával kérjük tőle, hogy „ragyogja be szívünk sötétségét, és adjon nekünk igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet!”
A mai szentleckében Szent Páltól a szeretetben való növekedésünkhöz kapunk segítséget. ”Öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet! Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak!” ! Milyen igaza van Pilinszkynek, amikor azt írja: „Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdre-roskadását!”
A tökéletes szeretetre való törekedésünkben vegyük észre, hogy akit szeretnünk kellene, annak igazán a mi irgalmas és türelmes szeretetünkre van szüksége, mert még nem képes (nem tudja) elfogadni azt, ahogyan mi akarjuk őt szeretni, nem képes (nem tudja) adni azt, amit mi várunk el tőle. Sőt, talán meggyöngült hitében, sok kudarcot és csalódást átélt, keresztjét hordozó térdre-roskadásaiból is fölsegítve kell mellette lennünk, hűséges, Istenben bízó és Istentől erőt kérő, áldozatos szeretettel, és soha nem lankadó reménnyel.
Seregély István atyának az Adoremuszban írt „ÚTRAVALÓJÁNAK” szavaival fejezem be.
„Kötelességünk a keresztény remény. Mit is jelent ez? Várakozást arra, amit el kell érnünk, de csak Isten erejével érhetjük el. Isten a saját életére hív bennünket, s el is vezet oda, ha hűségesek maradunk hozzá. Ezért hallgatunk szavára és hozzá igazítjuk (illetve esendőségünkben visszaigazítjuk hozzá) életünket. Ez esetben nem kell rettegnünk a ránk váró ítélettől. Bízhatunk jóságában, irgalmában. Isten, aki kövekből is tud Ábrahámnak utódot teremteni, minket is gyermekeivé formál, ha megtesszük, ami tőlünk telik. Nem akarunk elszakadni tőle. Ennek imába foglalása jele az igaz keresztény reménynek és esendőségünk ellenére a derűlátó Krisztus-követésnek.”