Évközi 1. hét, hétfő – Zsid 1,1-6; Mk 1, 14-20
Mennyire szilárd és állandó bennünk az öröm?
A mai nappal az új egyházi évben megkezdődik az „évközi idő”. A hétköznapokon az evangéliumi részeket Márktól vesszük.
Tudjuk, hogy Márk evangélista Péter apostol igehirdetését jegyezte le. Evangéliumának első 13 versében sok mindent felsorol, mielőtt Jézus első mondatait leírja. Ismerteti Keresztelő János működését, akinek a feladata az volt, hogy a bűnbánat hirdetésével bejelentse a messiási idő kezdetét. Az ő igehirdetésének lényege: „Térjetek meg, elérkezett az Isten országa!” Idézi Izajás prófétát, majd Keresztelő János mondatai között azt is, hogy „a Messiás majd Szentlélekkel fog keresztelni”. Aztán részletesen beszámol Jézus megkeresztelkedéséről. Majd tudósít arról, hogy „A Lélek kivitte Jézust a pusztába, és megkísértette a Sátán.” Ez után írja a mai evangéliumi részlet első mondatát, hogy „Miután Keresztelő Jánost elfogták, Jézus Galileába ment és 
hirdette az Isten országáról szóló evangéliumot.”
Fontos megjegyezni, hogy Jézusnak a Keresztelőhöz intézett, a tegnapi evangéliumi részletben olvasott szavait nem Márk írta le, hanem Máté evangéliumából ismerjük. A mai evangéliumi részben olvashatjuk, hogy Jézus folytatta János igehirdetését: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”
Jézus mondatának második fele magyarázza az elsőt. Mert az első nem az erkölcsi megtérés. A régivel való szakítás és az új élet alapja csak az örömhír befogadása lehet.
Az áteredő bűn óta nehezünkre esik befogadni az örömhírt, mert áldozatot követel tőlünk. Belső ellenállásunkat csak az Isten képes legyőzni. Ennek a megtapasztalása már maga is öröm. Isten személyes megtapasztalásának élménye nélkül nincs motiváció. A megtérés – mint minden más vallásos cselekedet és történés – a vággyal kezdődik: akarjunk megtérni, és kérjük ehhez a kegyelmet. A többit bízzuk rá Isten irgalmas szeretetére! ! Isten nem egy közömbös, néma és süket Isten, hanem kezdettől fogva keresi az emberrel a kapcsolatot. Végre Jézusban elérkezett számunkra az Atya teljes üzenete, irgalma és minden kegyelme. Jézus, aki az Isten Igéje, az Isten kimondott Szava, Ő maga az utolsó küldött, akiben Isten kimondta az utolsó szót, amit mondani akart nekünk. Azóta – a világ végéig – várja a választ, és utána folytatódhat majd az igazi dialógus, szemtől szemben, „egy asztalnál ülve” a mennyei dicsőségben.
Korunk embere azt gondolhatja, hogy az Isten néma. Pedig csak mi vagyunk a süketek. Nem figyelünk oda, nem halljuk meg, amit mond, és ezért válaszolni sem tudunk. Pedig a dialógushoz ez is szükséges.
Legelső feladatunk: hogy meghalljuk és befogadjuk az örömhírt, és hagyjuk, hogy az visszhangozzék a bensőnkben. Aztán keressük a megfelelő választ! A többit majd a Szentlélek elvégzi bennünk.