Vízkereszt utáni kedd – 1Jn 4, 7-10; Mk 6, 34-44
Milyen karácsonyi ajándékot kértünk Istentől, és mi mit adtunk neki?
Azt gondolhatjuk, hogy egymást szeretni nem olyan nehéz feladat, mint az ellenségszeretet. Pedig valójában az ellenségszeretet a könnyebb, mert egyoldalú. Nekünk csak arra kell számítanunk, hogy az ellenségünk mindig rosszat akar, és ha tud, akkor rosszat tesz nekünk.
Egymás szeretetéhez viszont legalább két személy kell. Ezen kívül állandó egymáshoz való alkalmazkodásra, figyelmességre, tapintatra, szelídségre van szükség, hogy ne legyünk erőszakosak, csak azt adjuk, amit a másik képes és akar elfogadni, és legyünk elégedettek és hálásak azért, amit a másik tud és képes adni, és közben mindig vigyázzunk arra, hogy amit adunk vagy elfogadunk, az kölcsönösen mindegyikünk üdvösségét is szolgálja. Ehhez állandó bűnbánattartásra, bocsánatkérésre és megbocsátásra, szüntelen megtérésre és újrakezdésre van szükség, bele nem fáradva. NB! 
A szeretet civilizációjának az építése nem egy feladat a sok közül, hanem valamennyi feladatunkat magába ölelő, egyetlen óriási vállalkozás. Az ilyen szeretetnek a forrása az Isten. Abból indul ki, hogy az Isten szeret bennünket, mint teremtményeit, úgy és annyira, hogy áldozatul adta értünk a Fiát. Vagyis nem azért szeret, mert jók vagyunk (Jézus mondta, hogy „egyetlen jó az Isten”), hanem azt várja, hogy igyekezzünk olyan jók lenni, mint amelyen Ő jó hozzánk. Ő adja ahhoz is a képességet, hogy viszontszeressük őt, úgy, hogy szeretjük (az ő szeretetével) embertársainkat.
A kenyérszaporítás Jézus műve volt, az egésznek ő volt a kezdeményezője, de nem tette a tanítványok közreműködése nélkül. Márk a kenyérszaporítás eseményébe beleszőtte a tanítványoknak adott figyelmeztetést is: „Ti adjatok nekik enni!” Aztán maga Jézus sietett a segítségükre.
Isten szeretete mint falat kenyér jut el hozzánk, és nekünk az a hivatásunk, hogy ezt a szeretetet továbbadjuk, kiosszuk az éhezők között. Ez a méltó válaszunk Isten szeretetére. A tizenkét kosár maradék pedig azt jelzi, hogy a tanítványok keze nem lesz soha üres a lelki táplálék osztogatásában.
Sohase legyen üres a kezünk! Törekedjünk mindig a legértékesebb ajándékot adni Istennek és egymásnak! A napkeleti bölcsek példáját követve mi a soha meg nem szűnő, hűséges hit aranyát, a rendíthetetlen remény tömjénjét és az önfeláldozó, egyedül gyógyító, áldozatos szeretet mirháját adjuk az Istennek! De még ebben az ajándékozásban is maga az Isten jön a segítségünkre. Hiszen ezek isteni erények, Istentől kapjuk őket ajándékba.
Kérjük Istent, segítsen meg minket, hogy a tőle kapott ajándékokkal mindig meg tudjuk ajándékozni magát az Istent, méghozzá úgy, hogy egymás hitén kölcsönösen megvigasztalódjunk, erősítsük egymásban a reményt, és ne csak elfogadjuk Isten szeretetét, hanem adjuk tovább, megtanulva azt, hogy a szeretet nemcsak adás, hanem elfogadás is, mert a megtestesülésben az Isten is elfogadott minket. Ehhez hasonlóan, a másokat elfogadó, türelmes és irgalmas szeretettel kell viszonoznunk Isten nekünk adott végtelen nagy ajándékát, irántunk való szeretetét!